Mert a lehetetlen  tényleg csak egy szó. Minden fejben dől el. Ha elhiszed, hogy Te ezt meg tudod csinálni, akkor meg tudod csinálni. Akkor az agy adja a jelzést a testnek és a léleknek. Tegnap úgy keltem fel, hogy én ezt ma megcsinálom. Megcsináltam. 21 km. Már úgy sétáltam át a hídon, hogy én egy harcos vagyok. És én ezt -az összes csúnya szó- megcsinálom. Élveztem minden egyes pillanatát.

Rohadtul nem érdekelt, hogy mennyi idő lesz. Ha kell, akkor az egész estémet ott töltöm. Képes vagyok rá. És csak futottam, futottam. Időnként mintha tényleg megszűnne a külvilág, mintha kívülről látnám magamat. Próbálok lassan, egyenletesen lélegezni és megyek előre. A 2. körnél már néha azt sem tudtam, hogy ez most a 2. vagy már a 3. Mikor befejeztem a 3. kört és elindultam a 4. felé már éreztem, hogy igen, itt vagyok. Az utolsó 200-300 méternél néha néha integettem egyet, mintha egy félmaratoni verseny befutója lennék. A célba pedig az igazi őszinte mosollyal futottam be: megcsináltam. 21 km. Alig akartam leállni, bírtam volna még tovább. Megállás nélkül. 2 óra 24 perc színtiszta futás (kocogás). A versenyen a maximum idő 2 óra 30 perc. Nem kérdés többet, hogy áprilisban melyik táv lesz az enyém. És igen, lehet az utolsók között fogok majd célba érni, bár magamat ismerve, úgysem hagyom, illetve még van addig  4 hónap.  Január 3. hetében tartunk még csak, és már most 3 alatt többet elértem, mint tavaly egész évben, mikor nem mertem kilépni(kifutni) a komfortzónámból. Mert konkrét célom van, mert hiszek és mert akarok. És ez még mindig csak a kezdet.

Még 1913, 75 km van hátra 🙂