Van, hogy másképp alakul, mint, ahogy eltervezzük. 3 kört terveztem, de csak 2 lett belőle. A vádlim és a talpam fájt, nem is kicsit. Ilyenkor mindig előjön a nagy kérdés: mi az, amit még el kell viselni és le kell küzdeni és mi az, aminél inkább ésszerűen félre kell állni?

Emlékszem, ősszel is volt ilyen időszak, akkor nem törődtem vele, mert készültem éppen valamire. Aztán megint volt ilyen, de akkor már nem csak futás közben fájt, hanem mindig. Mikor ültem, mikor álltam, mikor jártam. Körülbelül 1 hónapot hagytam ki, mire helyre jött. Most csak futás közben fáj. Elég erőteljes bokasüllyedésem van, alapból nem túl jó a lábam terhelhetősége, egyszer egy orvos azt mondta, maximum jógázzak,  ez is lehet ok, illetve szerintem futócipőt is kell váltanom.  Egyszer meg is álltam sétálni egy kis időre, de kb. 1,5 kör kellett ahhoz, hogy túllendüljek a fájdalmon. Akkor elgondolkoztam, hogy lehet, mégis kellene az a 3. is? De inkább az eszemre hallgattam. Nem 5 km-en fog múlni az életem. Inkább kevesebbet, úgyis 4 nap pihenő következik, ez a kombináció hátha megteszi jótékony hatását. Az utolsó kb. 200 méter előtt pedig majdnem egy hatalmasat estem, mikor éppen megelőztem valakit. Csodával határos módon billent vissza az egyensúlyom. Ha akkor elesem, lehet még mindig ott feküdnék….  De ez a kis malőr viszont olyan lendületet adott, hogy eddig még soha nem tapasztalt sprintet futottam a végére, kenyai futónőnek éreztem magam, úgy szedtem a lábamat… 😀

Még 1892, 75 km van hátra 🙂