Szinte kivétel nélkül mindig egyedül futok. De tegnap kaptam magam mellé egy társat, aki ráadásul egy nagy sportember. Aggódtam, mi lesz ennek a vége. És láss csodát, az egyik legjobb futást produkáltam. Észrevétlenül hozott ki a komfortzónámból.

Mennyivel jobb, ha más diktálja az iramot én meg megyek, mert tudom, hogy mennem kell. Persze neki ez még így is csak egy kocogási szint volt, nekem viszont összességében 9 perccel jobb idő. 9 perc!!! Az rengeteg. Az nagyon sok. Csak így lehet fejlődni, csak így lehet előrébb jutni. A félmaratoni álomidő (2 órán belül) már nem is tűnik elérhetetlennek. Áprilisig még nagyon sok idő van. Ha futás helyett a Futást választom, akkor menni fog. Csak gyorsabban, csak jobban. Tavaly ősszel még az egész félmaraton egy elképzelt ideának tűnt. És most meg, 3 hét alatt megváltozott minden. Mert komolyan veszem, mert rendszeresítem, mert konkrét célok vannak. Ez hihetetlenül jó érzés.

És igen, néha együtt könnyebb. Mert van motiváló erő. Mert észrevétlenül megyek más után. És még 1866,5 km van hátra 🙂