A gyilkos fartlek.

Nem lehet minden nap “jaj de jó sportolhatok nap”. Van úgy, hogy nem, nem megy. Nincs kedved elindulni. Nem akarsz. Csak be akarsz feküdni a kádba és élvezni a kora estét. Ki tiltja meg? Senki. De, ha a héten már csak a szerda maradt futásra, hiszen fizikai képtelenség elmenni máskor, akkor mit tehet az ember lánya?  Elkönyveli, hogy nem, ma nem megy és 32 km-rel zárja a hetet vagy megerőszakolja magát és mégis elindul. Én az utóbbit tettem.

Felöltöztem szépen lassan. Ahogy kiléptem az utcára, lány létemre csak csúnya szavakat mormoltam magamban, külvilág off gomb bekapcsol. Fázom, éhes is vagyok -mondjuk az mikor nem?…. -, lehet a lábam is kezd fájni megint egy kicsit, óh igen egy kis szellő már megint van, nem jó zene szól a rádióban, de ahhoz, hogy a saját zenéimet hallgathassam, be kellene állítani a ma vásárolt telefonomat, nah igen, de ahhoz otthon kellene maradnom, nagyon álmos is vagyok… jah és miért bámul mindenki? De mindenki! Valaki mondja meg nekik, hogy ne bámuljanak, mert ordítani fogok! Sokan voltak a Margitszigeten, hát másnak sincsen jobb dolga ennél? Hihetetlen! Szóval ilyen kedélyállapotban kezdtem az öngyilkossági kísérletemet….

Mivel egy gyilkos fartleket terveztem. Még soha nem próbáltam, hát itt volt az ideje. Fartlek, a szívgyilkos. 3,5 km bemelegítő normál futás, aztán induljon a hajrá. 500 méter sprint 500 méter kocogás. Ez volt a terv a maradék 7 km-re. Akkor indulás. Eszméletlenül eltorzult arc,könny,sprint. Rohanok, mint egy igazi nem normális hülyegyerek…. hát ennek a fele sem tréfa, húh, jöhet a lassú lassú kocogás, mire visszaáll a légzésem indul az újabb “ennek elment az esze rohanás”. 500 méter annyira rövid tud lenni vagy éppen annyira hosszú.

És ami a legviccesebb: a többi ember. Akik mellett elrohanok, majd a kocogós részben ők előznek meg, de utána ismét lehagyom őket, de természetesen utána ők is engem. Ez tényleg játék az irammal. Az egyik nem vagyok normális sprint közben egy pasi mellé értem, úgy tűnt, “nem bírunk egymással”, de hát csak nem futhatok ott mellette, még elvetemültebb fejet vágtam, lehagyom,igen én lehagyom. Megtörtént, juhú, és kb a sprint szakasz végéhez is értem….

Időben nagyságrendileg olyan időt futottam, mint egyébként. De most már azt is tudom, hogy nem távokban kell gondolkodni, hanem időben. Na de majd legközelebb. Túléltem a gyilkos fartleket meg persze magamat is…

Még 1762,5 km van hátra!