Ha nem futnék, szerintem már rég a pszichiátrián feküdnék.

Vannak jó napok, nagyon jó napok, rossz napok, nagyon rossz napok és lélekhalál napok. Van, mikor szétfeszít a düh, de meg kell felelni a társadalmi szabályoknak és el kell fojtani az érzéseidet. Ugyan katatón arckifejezéssel, de csendben kell maradni. És ilyenkor jön jól, ha az ember talál valamit, amiben kiélheti az összes érzelmét. Futunk, ha boldogok vagyunk és futunk, ha fáj. Futunk, ha akarunk és akkor is, ha nem.

Nem akartam semmi mást, csak elfutni az életemet. Túlfutni az összes gondolaton és érzésen, elfutni addig a pontig, amíg úgy érzem, elszállt belőlem minden. Nem is nagyon emlékszem hogyan keveredtem a Margitszigetre….. Csak azt, hogy végre levehetem a vastag pulóvert és 4 réteg helyett, csak 2 réteg, nincs sapka, a kesztyűvel kicsit túlöltöztem. Csak futni akartam, semmi mást. Nem volt konkrét terv,addig, amíg úgy érzem, oké, most már megvagyok. 3 kör kellett hozzá. A 3. kör 2. felében pedig kicsit gyorsítottam a tempón, hiszen tudok ennél gyorsabb is lenni. Most nem volt a fejemben maratoni ábrándkép, sem félmaratoni győzelem, nem nagyon volt ott semmi, de nem is akartam, hogy bármi ott legyen. Csak futottam, hogy úgy érezzem, élek. Mert élek. Mert lehet, másnak könnyebb és mindig könnyebb lesz az életében, de ezek az emberek soha nem fogják tudni, milyen érzés a küzdelem és milyen érzés a győzelem. Én tudom. És ez az, amit senki nem vehet el tőlem.

Még 1746,75 km van hátra!