A nap, mikor a futással akartam összeragasztani a darabjaimat.

Miért futok?

Hogy ne érezzek semmit. Hogy érezzek mindent. Hogy elfussak a lélek fájdalma elől. Hogy túlfussak a test fájdalmán. Hogy elfussak a gondolatoktól. Hogy a gondolatok rám találjanak futás közben. Futok, hogy úgy érezzem, élek. Futok, hogy egyszerre érezzem az élet és a halál közelségét. Hogy elfussak az életből. Hogy visszafussak az életbe.

Darabjaimra hullottam, de úgy, igazán. Mikor elindul a negatív lavina. Mikor megmérgez minden gondolat. Lélekhalál. Borzalom. Gyötrelem. Fájdalom.

Nem csak a lelkem fájt, hanem a testem is jelezte a fájdalmát futás közben. De nem állhattam meg. Ez lehet az egyetlen, ami helyre tesz. Ha ez sem, akkor nem tudom mi. Nagy pulcsiban kezdtem, de 2 km után búcsút intettem és milyen jól tettem, a végére így is kimelegedtem teljesen. Egy kis hátszél és szembeszél váltakozása. Néhány ember, akikkel már hetek óta úgy látszik ugyanabban az időpontban futok. Én pedig csak futok és futok. Az első kört 32 perc a második és harmadik kört pedig 31-31 perc alatt teljesítettem.

Ahogy hazaértem, megengedtem a forróvizes habfürdőt, meggyújtottam a teamécseseket, kitöltöttem egy pohár rosét és megpróbáltam összeragasztani magam teljesen.

Befutottam az 1600-as évekbe! 1693, 05 km még!