Ha nem, akkor nem megy. Helló világvége!

Vasárnap délután. Napsütéssel csak a lakás ablakán keresztül találkoztam, de határozottan jó idő volt. Ezért akartam, vágytam. Most először vittem magammal az új telefonomat, végre bármilyen zenét hallgathatok közben és a futóalkalmazást is bekapcsolom. Hát kár volt.

Ahogy elkezdtem futni, már éreztem, hogy ez így valahogy nem jó. És nem csak azért, mert fájt a lábfejem (na ilyen sem volt még) meg a combom is, hanem úgy az egész nem stimmelt. Mintha betegen futnék. Pedig nem vagyok beteg. Szembeszéllel indult a menet, aztán jött a hátszél, hát talán ennek kellene a jobb kombinációnak lennie, de nem volt. Futottam, futottam, de éreztem hogy rosszul vagyok. A mi fáj? kérdésre nem tudtam volna egyértelmű választ adni, de a mellkasom körül erőteljesen volt valami, ami rányomta a bélyegét az egészre.

Persze ilyenkor jön a nagy kérdés: szabad feladni vagy sem? Hiába rossz, hiába fáj, menni kell tovább. Ismerem ezt a gondolatot, nagyon is. De most képtelen voltam tovább menni. 1 kör után feladtam. Ahogy megálltam, annak is örültem, hogy el tudtam jutni odáig, hogy leüljek. Zsibbadtam, enyhén szédültem, hányinger. Mint, mikor leesik az ember vérnyomása és jön a sötétség, a fal, a majdnem ájulás. Pedig ettem, ittam aznap rendesen. Nem tudtam, mi lehet a baj. De azt igen, ha ez így marad, nem tudom hogy jutok haza…És ömlött rólam a víz. Ugyan jó idő volt, de nem 40 fok… Így teltek el percek. Az érzés szerencsére elmúlt, nyújtani is tudtam és elsétálni a buszhoz. Az első hét, mikor nem sikerült megfutni az adott km számot, nem jó érzés. De az eddigi túlfutások szerencsére erősen kompenzálják. A telefonról meg annyit, hogy nekem futás közben nagyon nem jön be az iPhone fülhallgatója, állandóan küzdöttem vele, hogy ne essen ki. Az alkalmazás (Nike+) szerint 1 szigetkör pedig több, mint 6 km….

Hátra pedig még 1688, 05 km van!