Egy újabb gyilkos fartlek.

Egy újabb öngyilkossági kísérlet. Ismét kaptam magam mellé egy társat, vagy inkább egy edzőt, de mondhatnám őrmesternek is. Persze ez mind csak engem szolgál….

2 km bemelegítés és akkor 400 méteres szakaszokban indulás. Az első három iramnál még elvoltam. Persze a halálomat éreztem, kapkodtam a levegőt, nem bírtam és a többi, de elvoltam. A kocogósabb részeknél nem éreztem, inkább kívántam a halált. Na, de kell a komfort zónán kívüli lét, a fejlődés, a hajtás. Az első kör végén a bal lábam egyértelműen jelezte fájdalmat. Az a belső talp+sarok+boka, bár nem tudom pontosan definiálni hol, de sugárzik és baromira fáj. Ekkor jött a válasz: “Feladhatod, ha gondolod” Persze, majd feladom…

Egy hosszabb kocogást kaptam ajándékba, a következő tempónál leginkább csak vonszoltam magam, pedig én igyekeztem, tényleg. Aztán már kaptam kézfogást és a következő 2 már kéz a kézben futás volt, jót tett, csináltam, még ha úgy éreztem meghalok, akkor is. És megkaptam a jutalmam, nem sprinteltünk többet. Célba érni igazi örömmámort jelentett. Együtt tényleg könnyebb. Motiváció, bátorítás. Viszont haza érve sajnos meg kellett tapasztalnom, hogy a bal lábam életképtelenné vált. Időnként már csak kb magam után húzom, az ott, a nem tudom mi, a nem tudom hol nagyon fáj….

Persze 2014 km-t futni egy évben nem kis kihívás, egyértelműen fájdalommal jár. Én vállaltam a kihívást, bírni kell a fájdalmat is. Persze azért megmutatom majd egy orvosnak… Szóval 1630,3 km van még hátra!