Nem, a fájdalom nem szűnik, de még csak át sem alakul.

A szombati kalandom után félve vágtam neki a menetnek. Kis meredek utcában lakom. Lefelé mindig futva megyek a Margitszigetre. És ahogy elkezdek futni lefelé már rögtön érzek némi fájdalmat a combomban, talpamban, sarkamban. Mikor beérek a szigetre, bemelegítek. Ez a bemelegítés megteszi a hatását combszinten. A combom soha nem fáj futás közben. De minden más igen…

Egyelőre még nem akarom elhinni, hogy a rohadt drága új futócipő mégsem lesz jó. Elméletileg és biztosan gyakorlatilag is ez az én lábtípusomra ajánlatos, pronálok a javából. Szombat óta igyekeztem beleásni magam a témába. Mivel “sarokfutó” vagyok, ezért viszont lehet mégsem jó, hogy ennyire vastag a sarok része, ennyire túlpárnázott. Azt mondják, a futócipőnek nincsen betörési ideje, ha először nem jó, az már soha nem is lesz jó… Remek! Azonban ugye a talpbetéteknél is kell egy kis idő, amíg megszokja a láb, addig viszont fájdalommal jár minden megtett lépés. Én ez utóbbiban szeretnék hinni az új cipőm esetében is. Mert fáj… a sarkam és a talpam, nagyon. A vádlijaim is nehéznek tűnnek, de azzal még ellenék, sőt a sarok kérdéssel is, de a talpfájdalom, hát nem. Így csak 2 kört mentem. Gyulladáscsökkentő, izomlazító, fásli. És mi lesz így a versenyen? Tudom, hogy elvonszolnám magam a célig, ugyan valószínűleg nem 2 órán belül, de célba érnék, bármekkora fájdalomról is lenne szó. De remélhetőleg addigra normalizálódik a helyzet.

1556,8 km van még hátra