A futás jót tesz a léleknek is. Kivéve, amikor fejben feladod.

És velem ez történt. Sok(k)féleképpen voltam lelkileg, csak jól nem. Van, mikor a kilométerek helyre futják az ember lányát, de van, mikor nem. A testi fájdalomról már szinte felesleges is szót ejteni. Fáj, hogyne fájna. De sokkal fontosabb, hogy fejben hogy vagyok. Hogy fejben mit akarok.

Igazából nem is futottam volna, csak elterültem volna péntek délután otthon, egész nap. De nem lehet. Így mégis útnak indultam a darabjaimmal együtt. És feladtam fejben. Hogy nincs időm többre, nem is bírok többet, rosszul is vagyok. Talán mind igaz is volt, de ugye van olyan, amikor ezek mind nem érdekelnek. De sajnos most ez a nap, nem az a nap volt. Összesen csak 1 kört futottam. Ennyit már csak akkor szoktam, ha tényleg világvége van. Úgy látszik, fejben az volt…Nem túl boldogan, de 29 percnyi futás után mégis haza vettem az irányt.

1551,55 km van még hátra!