Most már biztos vagyok benne, hogy futni születtünk.
3 nap pihenőt kaptam magamtól. Igazából nem így terveztem, de hagytam, hogy így történjen. Talán kell ilyen is. Mikor nem erőszakolom meg magamat, hanem igenis otthon maradok, korán ágyba bújok és olvasok például. Nem lehet minden nap harcosként helyt állni. De tegnap már küzdenem kellett. Hétvégén egy enyhe pánik kapott el, mikor megláttam, hogy mennyit kell még futnom a hónapban, erre pedig 1 hét áll rendelkezésemre. De persze, sikerülni fog. Szóval 3 szigetkör volt a tegnapi cél is.
Szeretném megfejteni mi miért történhet a testemmel, de nem tudom. Nem fájt. Semmim (az elején). Ezt az érzést már viszonylag régen éltem át, de eszméletlenül örültem neki. Most nem hallgattam zenét, és nem néztem részidőket sem. Csak futottam, én úgy éreztem, jó tempóban. Éreztem a szabadságot, a gondolatnélküliséget. Ezeket a perceket szeretem. A harmadik kör pedig különösen csodás volt. Persze, ekkor már jelentkezett némi fájdalom is. A bal lábamban a szokásos helyen. Na, de ha menni kell, akkor menni kell. Én határozottan azt hittem, hogy eszeveszett rekordokat döntögetek, de nem. 1 óra 31 perc, nem rossz nem rossz, de volt már jobb is. De az idő most csak egy másodlagos dolog, az érzés, ez a fontos. És igen, már csak 2 hét választ el a nagy naptól…
Még 1514,53 km van hátra!
