Ismételten csak annyit tudok mondani, hogy Live Love Run. Jah és még annyit, hogy félmaraton én már nagyon várlak!

Mini nadrág és atléta, már vártam erre az öltözetre, végre teljes testtel érezni a futást. Otthonról a Margitsziget felé nem volt túl biztató a helyzet, az a bal comb, ott valami nem stimmel… Vasárnap délután, embertömeg és fürkésző tekintetek, de nem, ki kell zárni a külvilágot. Nem állítom, hogy elmúlt azonnal a fájdalom, áh dehogy. Viszont ez az a fájdalom, ami még élhetővé teszi a helyzetet.

És azt sem állítom, hogy az első kör volt a kedvencem, mert természetesen még mindig nem. Viszont ez már megint olyan igazi lélekfutás volt, amit élveztem tiszta szívvel. Megint elkapott a mérhetetlen félmaratoni láz. Minden egyes pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy ott vagyok, ott futok, célba érek, küzdök, győzök. És ez tényleg egy eszméletlenül mámorító érzés. Én már úgy várom, úristen, de mennyire. Jött a vége, jött a mindent bele, lendület, meglesz, meglesz. Így meglett. 1 óra 28 perc, ismét. Ha sikerül majd az utolsó 5 km-t is ilyen lendületben megtennem, meglesz a félmaratoni 2 óra. Ugyan ilyenkor a 3 kört is kimerítőnek érzem, de ott biztos másképp lesz. A lendület, a hév, persze a kiszámíthatatlan időjárás, a beton, a reggeli futás. De én tudom, hogy meglesz. Április 13-án félmaratonista leszek méghozzá 2 órán belüli idővel!

A hátralévő pedig még 1483,03 km!