Klaudia és az első hivatalos félmaraton története. Vivicittá élmények.

Már hónapok óta erre a napra vártam és ezekre a pillanatokra készültem. Így 1 nappal később, ahogy visszagondolok rá, szinte még jobb érzés ez az egész. Ezért megérte minden egyes futással töltött óra és perc, minden elviselt fájdalom. Félmaratonista lettem.

Az időjárás is kegyes volt hozzánk. Míg egy héttel ezelőtt úgy tűnt, hogy esőtáncot fogunk járni, de nyoma sem volt felhőnek, ellenben annál több napfénynek. Reggel csörög az óra, jöhet a már eltervezett reggeli. Rövidnadrág, póló fel. Rajtszám, víz, telefon be a táskába. Indulás. Egy ismerősömmel megbeszéltük, hogy együtt állunk rajthoz, hiszen közös a cél: a 2 óra. Abban már persze nem voltunk biztosak, hogy együtt is fejezzük be, hiszen ő az elején számomra eszeveszetten gyors tempót diktál, én pedig teljesen az iramfutókra kívántam bízni a sorsomat. A Margitszigetnél találkoztunk, hogy együtt sétáljunk be. Míg ő átvette a rajtcsomagját, addig én próbáltam megkeresni az online társaimat, a 2014-ben 2014 km-t futok csoport tagjait, hiszen megbeszéltünk egy közös fényképet. Külön-külön sok sárga pólós embert láttam, de a gyülekezőt nem leltem. Nah mindegy. Aztán irány az UNICEF, hogy átvegyem a pólómat tőlük, UNICEF pólóban futottam. Ruhatár. És a felismerés, már csak 15 perc van rajtig, de még be sem melegítettünk!! Gyorsan gyorsan csináljunk valamit. De tényleg nem volt rá sok idő, jött a hang, mindenki álljon be a rajthoz. Szerencsére gyorsan kiszúrtam a fehér lufis, 2 órás iramfutókat, be is álltam közvetlenül hozzájuk.

Zene már be a fülbe, indulás előtti eksztázis. Mert az. Még el sem kezdődött, de már imádtam ott lenni. Nem tudtam, mi vár rám, csak azt tudtam, hogy sikerülni fog, pontosan úgy, ahogy elterveztem. És indulás. Az elején csak séta, aztán lassú kocogás. Rengeteg ember volt. És bevallom, szörnyen idegesített. Nem az volt a nehéz, hogy magát a tempót tartsam az iramfutókkal, hanem, hogy fizikailag tényleg a közelükben legyek. Ha valaki már csak egy picit jobbra vagy balra lépett, akkor már majdnem elesett az ember, figyelni kellett nagyon egymásra. Lehet éppen előzni szerettél volna, de nem tudtál. Enyhe idegroham, de semmi gond, mindig sikerült visszakerülnöm hozzájuk. Az iramtáblázat szerint 10 km-nél 56 perc (nem emlékszem hány másodperc) a tervezett idő. Nekem a legjobb 10,5 km-em 58 perc (nem tudom hány másodperc), tehát itt fog eldőlni az a bizonyos 2 perc, és ugye nekem mindig az eleje megy nehezen. Nem a közepe, nem a vége, hanem az eleje. De ment. Teljesen jó és egyenletes tempóban. Minden frissítőállomáson ittam néhány korty vizet, persze mindig ment az orromba is belőle…. ettem 1-1 banánt. Nem éreztem annyira szükségét egyiknek sem, de tudtam, hogy ez bizony hasznos lehet. A 6. km körül egyszer csak hallottam egy “hajrá Klau, ez az, fussál,nagyon jó vagy” kiáltást és balra pillantva az egyik barátnőm ott futott mellettünk. Igen, ez csodás érzés. Majd eljött a 10. km, ekkor már tudtam, hogy igen, rendben leszek, és úgy is éreztem. Nem volt holtpont, szerencsére elkerült a fájdalom, még a rövidebb bemelegítés ellenére is, és csak mentem, mentem szorosan az iramfutók mögött vagy mellett, akik mindig elmondták, hogy “nagyon jók vagytok”. Igen, így elsőre az ő jelenlétük egy szörnyen megnyugtató érzés az embernek. Mivel nincs futóórám, ezért fogalmam sincs az időről, de az, hogy ott vagyok velük, ráadásul pontosan ott, ahol lennem kell, megnyugtatott. És a 15. km körül egyszer csak azt vettem észre, hogy lehagytam őket. Néztem hátra, nem voltak olyan távol, de én akkor is előrébb. Nem tudom, hogy csináltam, de csak futottam, egyenletes tempóban, egyenletes légzéssel. A 18. km körül azért már éreztem, hogy egyre kevesebb a levegőm, jött egy minimális szél is, de innen már négykézláb is…. Egy-egy konkrét hajrá UNICEF kiáltás is sokat tudott segíteni. Aztán mikor már ismét a Margit hídon jártam, egyszer csak elkapott érzés: én ezt megcsináltam, ez már itt a vége! Átfutott rajtam egy gyors elérzékenyülési hullám. Végig nagyon nagyon halk volt a zene a fülemben, valahogy biztos nem volt jó a vétel. De a Szigetre beérve ismét teljes hangerőn szólt, méghozzá nem más, mint, amit én szerettem volna befutó zenének, amit már hónapokkal ezelőtt elterveztem. És teljesen véletlenül megkaptam.

Az utolsó 1 km tűnt a leghosszabbnak. Láttam a célt, de még mindig olyan távolinak tűnt. Aztán csak megérkeztem. Előtte tapsoltam, felemeltem a kezemet és mosolyogva befutottam. 2 óra 2 perc körüli időt láttam, és emlékeim szerint kb 4 perc különbség lehetett. Megcsináltam. Pontosan úgy, ahogy szerettem volna, sőt, még lehet, jobban is. Félmaratonista lettem. Győztem. Nem csak egy álmom vált valóra, hanem egyszerre több is: lefutottam az első félmaratonomat, 2 órán belül célba értem, és még jótékonysági kezdeményezésben is részt vettem. Én, aki középiskolás korában torna órán inkább kilógott cigizni, mint futni ment. Én, aki évekig csak a biztonsági 1-1 szigetköröket futotta. Én, aki 2014 január előtt maximum 10 km-t futott egyszerre, de azt is csak néhányszor. Én, aki januárban futotta le élete első 16 km-t majd 21 km-t, ami 2 óra 24 percig tartott.

1 óra 58 perc 27 másodperc lett az időm. És mi lesz a folytatás? Fondorlatos terveket szövögetek arról, hogyan is kellene 6 hónap alatt félmaratonról felkészülni a maratonra 🙂

1417,41 km van még hátra!