A verseny utáni első regeneráló futás.

Két pihenőnapot is kaptam magamtól. Mert megérdemlem és mert lehet, ilyenkor szükséges is. Ahogy közeledtem hazafelé egy gyors átöltözésre, cseperegni kezdett az eső. Jó, akkor nem ma fogom felfedezni a Rózsadombot futás közben. Marad a bevált Margitsziget.

A Margit híd felért egy igazi pokoljárással. Csak úgy süvített az arcomba a szél. Ekkor ismételten jöttek azok a gondolatok: hát normális vagyok én? Egy regeneráló két körben egyeztem ki magammal. A futam pedig szembe széllel indult. Hát mi többre is vágyhatnék… 46 kg körül szerintem még mindig életveszélyes ilyen szélben az utcára lépni, nemhogy még futni. Viszont igazi meglepetés ért: nem éreztem fájdalmat. Egy-egy éles szúrást éreztem a vádlimban, de szerencsére ez annyiban is maradt. A budai oldal már csak a napfényről szólt, ami megkérdőjelezte a hosszú felső létjogosultságát. De persze várt rám ismét a másik oldal és a zord időjárás. A szelet leszámítva, ez megint egy igazi örömfutás volt és úgy éreztem, jó tempót is megyek. És még valami.. Ugyan sokan próbálnak lebeszélni róla, de én már döntöttem. Októberben maratont akarok futni. És bizony, futás közben már erről szövögetem az ábrándképeimet. Tudom, hogy össze sem lehet hasonlítani a félmaratonnal. De akarom. És megcsinálom. Tegnap beleolvastam néhány régebbi bejegyzésbe. És így utólag olyan megható ez az egész, ahogy a félmaratonról írtam, és most, mikor már túl vagyok rajta. Mennyire akartam, hogy vágytam rá. Most ugyanezt érzem a maratonnal kapcsolatban. Akarom.

Még 1406,91 km van hátra!