Van, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy eltervezzük, hanem még sokkal jobban.

Nem voltam jó passzban, nagyon nem, vagy inkább mondhatjuk úgy, hogy kifejezetten rossz passzban. Bíztam benne, hogy a futás majd segít átlendülni a holtponton. 3 kört terveztem, annyi talán elég lesz hozzá. Ahogy melegítettem ismerős futott felém, mutatta, hogy tartsak velük, de nem tettem, egyedül akartam lenni, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Elindultam.

Érdekes módon, már az első körben elkapott a “nem tudom hanyadik kör ez” érzés, a másodikban csak fokozódott és úgy éreztem, mintha nem telne az idő… Viszont ekkor fogalmazódott meg a terv is: ez bizony egy félmaraton lesz, nem állok meg a 3. után. Ahogy róttam a köröket, próbáltam inni időnként, de vagy éppen csak csöpögött a kútból vagy ömlött, egyik sem volt túl nyerő, vagy én vagyok béna, hát bármi lehet. Szóval nem álltam le. Az elején még volt fájdalom, nem a lábam, hanem inkább ilyen rosszullét szerű, na jó, a lábamban is egy kicsi, persze, de elmúlt. Azt hiszem kezdem érteni ezt a halál és újjászületés párharcát. Fáradtam, határozottan, de szokás szerint, az utolsó kör volt a legjobb. Most nem mértem külön időt, csak úgy egyben az egészet, de akkor is éreztem, hogy a negyedik kör az enyém, úgy igazán. A tervem is sikerült: a gondolatok letisztultak, a lélek rendeződött. Az időm 2 óra 3 perc lett, ami ugye nem a legjobb időm, de most talán nem is ez volt a lényeg. Nem lehet mindig az idő kényszerében futni. Futottam, nem is keveset és lenyugodtam. Spontán félmaratonnal indítani a hetet pedig igazán jó ómen 😉

Még 1317,41 km van hátra!