Hosszú hétvége ide vagy oda, futni kell, újra vidéken.

Néhány napja elkezdtem a régi futócipőmet utcai cipőként is hordani, most sikerült csak befogadnom az egy évvel ezelőtti trendet…szóval ötvöztem a kettőt, ebben utaztam haza és így külön futócipőt sem kellett haza vinnem. Hát, nem életem legjobb döntése volt, annyit elárulok.

Nem volt konkrét útvonal a fejemben, ahogy konkrét célkitűzés sem. Végre sikerült a telefonomra zenéket letöltenem, mellette működik a Nike+ is, rövidnadrág atlétás idő, hát mi kellhet még. Szóval elindultam. Az elején még nem voltak gondjaim, élveztem, hogy végre futhatok, aztán jött a pokol. A vádlim annyira, de annyira fájt, hogy legszívesebben már csak sétáltam volna tovább. Meg is kellett állnom. Ahogy megálltam, akkor éreztem csak igazán a fájdalmat. Nyújtottam, hátha segít. A telefonomra töltöttem le szuper motivációs 12 percet, gyorsan bekapcsoltam. “Harcos vagyok, bírni kell a poklot, mindent meg kell tenni” próbáltam felszívni magam ezekkel a gondolatokkal. Így döcögtem tovább. Mert döcögtem, mert meghaltam. Eszembe juttatta a régi időket. Azt hiszem, most már egyértelműen kijelenthetem,  hogy a cipőtől fájt régen a lábam, nyilván a beton sem tesz neki jót, de a cipő lehet a baj. Könnyű viselet, de nincs annyira kipárnázva, mint az Asics. Szóval pokolian szenvedtem. Még egyszer meg kellett állnom, próbáltam nyújtani. Ebben a cipőben nem tudtam volna lefutni a félmaratont. Így összesen csak 7,79 kmt tettem meg, de nekem ez maga volt az örökkévalóság…

Még 1300,86 km van hátra!