Hogyan lépj ki a komfortzónádból, avagy milyen is, mikor a társaid sokkal edzettebbek nálad.

2 srác, akik az Iron Manre készülnek, akik már nagyon nagyon régóta sportolnak és én, mindezt terepen, Normafa, emelkedők. Szerinted?… Az egyik sráccal már futottam együtt kétszer. Nyilván nem egy szinten vagyunk, de nagyon jól elboldogultunk. Mikor megtudtam, hogy jön még egy, majdnem lemondtam. Hát hogy is bírnám velük tartani a tempót. Az emelkedőkkel meg egyébként is csak most ismerkedek. De erőt vettem magamon, lesz, ami lesz. Lett.

Nem az erdőben kezdtünk. Hanem az úton a nem tudom mi felé. Út közben mutatták, hogy nézd, oda fogunk felfutni. Jó vicc, gondoltam magamban. Hogy valóban jártunk e ott, nem tudom, de csodaszép kilátásban volt részem, bár nem álltam meg kiélvezni a pillanatot. 1-1,5 km-ig még tartottam velük a tempót, de ahogy képbe került egy kis emelkedő, úgy maradtam le én is. Már azt sem tudtam, hogy lélegezzek. Őszintén megfordult a fejemben, hogy visszafordulok. Nem, én ezt nem bírom. Nekik egyszer meg kellett állniuk, ekkor lehetőséget kaptam, hogy egyedül haladjak, hiszen úgyis utolérnek. Ekkor már kicsit jobban élveztem. Nem volt bennem az a rossz érzés, hogy le vagyok maradva. Csak mentem, mendegéltem. Aztán egyszer csak úgy éreztem, nem bírom tovább, megálltam sétálni. Hiába próbáltam visszaállítani a légzésemet, felesleges volt. Mikor hátranéztem, megláttam a “fiúimat”, jött is a hang “na induljál csak el”, elindultam, persze lehagytak. Egyébként kedvesek voltak, mert kétszer is visszafordultak futva (gondolom, hogy ne érezzem magam olyan szerencsétlennek) így kaptam egy-egy minimális előnyt, de persze utána lehagytak. Megkérdőjeleződött bennem minden: hogyan is voltam képes lefutni egy félmaratonnyi távot már többször is, és hogy akarok én maratont futni???? Leginkább sehogy. És mi lesz a júliusi félmaratonon, ott is lesz emelkedő. Hát nem, ez az egész nem nekem való. Csak kullogok itt, mint egy hülye gyerek. A második visszafordulós találkozásunkkor megkérdeztem, hogy ugye már nincs sok hátra? Azt mondták, nem, már nincsen, kb. 1,5 km. Itt már tényleg magasan lehettünk, itt jött a csodás kilátás, de utána egy kanyar és még emelkedő. Úgy éreztem, tuti hazudnak. Ez régen bőven több, mint 1,5, itt is bele kellett sétálnom. Aztán ismerős terepre értünk. A legutóbbi (és egyben első) Normafa futásomnál már jártam itt, de most a beton úton futottunk tovább. Nem tudtam, merre tartunk, gondoltam, lehet most jön az a nagyon magas pont, a kilátó, vagy valami. De, ha elérünk oda, én mondom, hogy “köszi, innen már visszatalálok”. Itt már nem volt emelkedő szerencsére, kicsit faragtam a lemaradásomon. És mi történik??? Visszaérkeztünk a kiindulási ponthoz, pontosan oda. Akkor ezennel kész, vége???? Mikor odaértem hozzájuk, csak egy lihegős “ba…ameg” hagyta el a számat, kétszer. Itt tudtam meg az adatokat, 12 km, 1 óra 6 perc, mivel én kicsit később értem be, ezért nekem szerintem kb. 1 perccel több. Nah, de akkor is. Hát, micsoda terep volt és még sétáltam is. Ekkor hangzott el a “mondom én neked, hogy tök jó állapotban vagy, ügyes voltál” mondat. Ők még futottak egy levezetőt az erdőben, én ezt már inkább kihagytam. Úton hazafelé már kezdtek megszépülni az emlékeim. Így 1 nappal később pedig már nem is emlékszem rá, hogy mennyire szenvedtem, csak arra, hogy megcsináltam. Ez nagyon jó érzés. És, nincsen izomláz, pedig felkészítettek, hogy szenvedni fogok ma. Csak így lehet ezt az egészet. Kilépni a komfortzónából. Csak így fogok fejlődni. És én fejlődni akarok. Máskor is megyek, egyedül. Lehet, tényleg sokkal többre is képes vagyok, mint azt gondolnám. Nem hozzájuk kell hasonlítanom magam, hogyan is lehetne, csak saját magamhoz. És magamhoz képest már most hol tartok, 5 hónap alatt hova jutottam.

Még 1283, 61 km van hátra!