Nem készültem különösebben lelkileg, gondolván, 10 km lefutása már csak nem okoz problémát. Pedig okozhat, sőt, igazából bármilyen táv okozhat bármikor, azt hiszem.

Vasárnap reggel szól az ébresztő, próbálok ténylegesen felébredni, mikor valami zajt hallok kintről. Nem kellett sok idő, hogy megfejtsem: kint bizony szakad az eső. Bevallom nőiesen, megfordult a fejemben, hogy otthon maradok, mert “ennyit nem ér meg”. Igen, így utólag elfog a szégyenérzet, hogy ilyet mertem gondolni. Attól, hogy lefutottam egy félmaratont még nem vagyok félisten, minden táv megérdemli a maximális tiszteletet.  Nem az esőben való futás aggasztott, az teljesen mindegy, hanem az előtte lévő várakozás. Na de természetesen elindultam, valamint örülök, hogy hallgattam másokra és rövidnadrágot húztam a hosszú helyett.

A 2014 tagokkal megbeszéltünk egy találkozót a verseny előtt, ugyan nem voltunk sokan, de 1 ember kivételével nekem új arc volt mindenki. Felvezető 1,4 km-rel indult, ez vezetett el a tényleges rajtig, ami azt mondták tényleg csak felvezetés lesz, lassú kocogás. Ehhez képest már mindenki a saját tempójában futott, na mindegy. Nem voltak zónák, így aggódtam, hogy mégis milyen lesz, hiszen  így lehet a lassabbak voltak elől a gyorsabbak hátul, mindenki teljesen összemixelve. Én pedig kitűztem egy időt, 55 perc. Mikor mondták, hogy lesznek benne gyalogos útvonal részek, letettem róla, nem ez lesz a leggyorsabb 10 km-em.

Az eső egyébként elállt, de telefont nem vittem magammal, hiszen bármikor ismét eshetett volna. Így zene és mindenféle időmérő nélkül futottam. Fogalmam sem volt semmiről, de utólag azt mondom, lehet ez az időnélküliség a legjobb. Szóval csak futottam úgy, ahogy tudtam. De azok a kilométerek nagyon lassan fogytak. A 4.-nél úgy éreztem, ez már legalább a 7. és így tovább. Nem éreztem jól magam közben, sokszor megálltam volna legszívesebben, de tényleg. Az 5. km-nél volt frissítés. Eredetileg nem terveztem, de gondoltam néhány korty víz és 1 banán hátha jót tesz és majd segít. Azt hiszem, segített. De nem tartott sokáig sajnos… A 7. km-nél próbáltam felidézni magamban az érzést, mikor a félmaratonon már csak 3 kilométer volt hátra, bár ismételten csak nem hittem el, hogy én képes voltam lefutni, mondhatni könnyedén, hiszen most meg a pusztulás szélén állok. A 9.-nél viszont tényleg éreztem, hogy rosszul vagyok. Ha nem csak 1 km lenne már hátra, lehet tényleg megállnék. De menni kell, ez már a vége. És jött a bűvös 10. km és a nem várt meglepetés: még 500 méter hátra. Életem leghosszabb 500 métere következett. Már szájon át lélegeztem, amit soha nem szoktam és mantráztam magamban, hogy ez már a vége, még kb. 2,5 perc. A célban a szememmel már pásztáztam a helyet, ahova ledőlhetek, mert bizony éreztem, hogy körülöttem már kezd sötétülni minden. De a beérkezés után, ahogy megálltam, szerencsére elmúlt. Összeesés nélkül tudtam átvenni az érmemet.

Azóta sem értem, mi lehetett a baj, hiszen reggeliztem otthon zabkását, sport csokival. Folyadékot ugyan nem ittam sokat, de ennek egyértelmű oka van. De azt hiszem, fel kell készülnöm erre is. Bármikor történhet ilyen, a testünk nem egy gép. Nekem pedig meg kell tanulnom kezelni ezt is, hiszen azt mondják, egy maratont nem lehet megúszni fal és rosszullét nélkül. Én ugyan megint csak A tervvel készülök fejben, de annyi már biztos: a maratonra fel kell készülni és sokkal komolyabban is kell vennem ezt az egészet. Az időre visszatérve, nagyon kíváncsi voltam rá, de 10, 5 km 57:40 lett, ez pedig az eddigi legjobb 10,5 km-es időm, PB.

Még 1262,11 km van hátra!