PB a javából, gyorsan futó lett a lányból!

A múltkori verseny után rájöttem, hogy minden táv megérdemli a maximális tiszteletet. A Coca-cola 10 km egy kifejezetten női verseny és nagyon örülök, hogy mégis neveztem.

A már mondhatni hagyományos csoportképünkkel indult a móka, ismét megismerkedtem új arcokkal és már alapból nem egyedül mentem oda. 4-es rajtzóna matricám volt, de lebeszéltek róla, hogy induljak a 3-ból, hiszen, ha 55 perces időt akarok futni, akkor a 3-as zóna az én helyem. És mennyire igaza volt, sőt… na de erről majd később. Szóval beálltam a 3-as zóna legelejére, egy lánnyal együtt, aki szintén 55 percet szeretett volna futni, bár tudtuk,hogy el fogjuk hagyni egymást. Zene a fülben és indulás. Reggel még esett, a rajtnál már nem. Hajrá!

Így utólag már mindig megszépülnek az emlékek, szóval nem emlékszem rossz pillanatokra, pedig azt hiszem voltak. A Ligetben kezdtünk, az 1. km-re nem emlékszem, csak a 2.-ra. Ugye az időről megint csak nem volt fogalmam, direkt nem indítottam el futóalkalmazást, saját magamra bíztam mindent és milyen jól tettem. Az útvonal tele volt fordítókkal, illetve a 3. km-nél visszafutottunk a rajthoz, érdekes, ekkor láttam, hogy 15 percnél tartunk, nem semmi. A futás közbeni állandó orrfújástól nem tudom hogyan lehetne megszabadulni, de nem lenne rossz… Kifutottunk az Andrássy-ra, ekkor már esni kezdett az eső, de nem volt probléma. Kicsit úgy éreztem, lassulok, de gyerünk, gyerünk menni kell. Minden sárga pólóssal integettünk egymásnak, ez szuper érzés verseny közben. És egyszer csak megérkezett az a bizonyos motivációs 12 perc, pont jó helyen, az Andrássyn visszafelé. Belső elérzékenyülési hullám vette kezdetét. A 8. km-nél azért már éreztem, hogy a vége felé közelítünk, továbbra is kicsit hihetetlen, hogy én majd le fogok futni egy maratont októberben, de tudom, hogy úgy lesz. Az utolsó fordítónál láttam, hogy ott már a 9. km vár, aztán már csak 1, ezt már bírni kell, nagyon is bírni kell. És ekkor pedig jött Alesso és az Under Control. A Vivicittán az utolsó km-re megkaptam az If I lose myself c. számot, amit úgy akartam, aminek jelentősége van számomra és most pedig ez. Véletlenek nincsenek, tudom, hogy ezt a kitartásomért kaptam. Szóval az utolsó 1 km csodás hangulatban telt. A végén a célegyenesben futottam, ahogy csak bírtam. És jött a döbbenet: a bruttó időm 52:20 körül járt. Hogy mennyi???? Úristen! Gondoltam, hogy milyen szép lenne egy 52-53 perces időt futni, de ez azért óriási meglepetés volt.

A már mondhatni szokásos két kéz a levegőben és meghallottam a saját nevemet a célban, ez fantasztikus érzés. Végre elégedett voltam magammal, tényleg és ezek szerint csak nem mért rosszul a stopper a heti edzéseken. Úgy tűnik végre elkezdtem gyorsulni, végre érzem a befektetett munka eredményét és hol van még a vége! Hogy elkezdtem versenyekre járni, az egyik legjobb dolog, ami történhetett velem. Imádom a hangulatot, a rajtot, az egészet, ott végre kihozok magamból mindent. Büszkén viseltem az érmet a nyakamban. Az időm pedig 51:50!

Még 1219,11 km van hátra!