Móka II. kerületi módra.

Egyetlen porcikám sem kívánta a Margitszigetet, nem, valahogy nem. Hiába a fejlődési lehetőség az időeredmény terén, a kiszámítható távolság, valahogy nem. Ezért döntöttem inkább egy újabb kis kirándulás mellett a II. kerületben. Konkrét útvonal továbbra sem volt a fejemben, sikerül, ahogy sikerül. Elindultam felfelé, ez az egy, ami biztos volt, fel és fel. Végig napsütés, jó levegő, mi kellene még így kedd este.

Jobbra, balra, egyenesen, a 3. km-ig teljesen ismerős volt a terep, majd gondoltam egy nagyot és a Bimbó utcánál tovább folytattam a felfelé való küzdelmet. Nem állítom, hogy életem kedvenc futó utcája lesz, de egy teljesen más világ tárult onnan elém. Olyan magasságokig jutottam, amit a távoli “síkságról” mindig csak szemléltem. “Mi lehet ott fenn a dombokon?”. Most már tudom a választ is, ugyanolyan élet. Szabadságot éreztem. És megfogadtam, hogy legközelebb egy még távolabbi pontot célzok meg.

Biztos voltam benne, hogy haza fogok találni, hiába nem jártam még soha ezen a környéken. Mikor megláttam a 61-es villamost, kicsit értetlenkedtem azért, ekkora kört tettem volna meg? És igen….

De most talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy tovább erősödött bennem: teljesen mindegy, mi a kérdés, a futás rá a válasz.

Még 1206, 51 km van hátra!