Nincsen két egyforma edzés. De talán ettől szép ez az egész. Ha mindig tudnánk, hogy milyen lesz, oda a varázs. Az a varázs, ami sokszor pokolian fáj.

Hatalmas tervet szövögettem a hétvégéről: újabb + 5 km, újabb távnövelés. A múlt heti sikerek után már tényleg őszintén vártam az újabb kihívást. De ugye, nem minden úgy alakul, ahogy azt az ember eltervezi. A test nem egy gép, a lélek sem működik parancsszóra. Igenis van olyan, hogy nem megy.

Az első kör soha nem az enyém, ezen kár is gondolkodni.  És egy újabb fontos dolgot sikerült megtanulnom: lépcsőzés után tilos a magas sarkú cipő. Történt ugyanis, hogy szerdán 1 órát lépcsőztem, majd másnap a fél napot a föld felett töltöttem. Ez a kettő olyan kombinációval jár, amit határozottan nevezhetünk vádligyilkosnak. Ezt érezhettem is az első 7-8 km-en. Már legszívesebben a 2. körben megálltam volna. Ez most egyszerűen nem ment. Nem is mentem túl jó időt, de annak is örültem, hogy egyáltalán mentem. A harmadik körnél már kezdtem számolgatni, mennyi lemaradásom is lenne, ha most befejezném a küldetést. Csak elkezdtem a negyediket. Vánszorogva. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ez egyben az utolsó is lesz. A testem megadta magát. Van ilyen.

De aztán valami megszólalt, biztos az a kis hang lehetett. Ami átlökött az ötödik körre. Ez már tényleg vánszorgás volt a javából. Körönként kétszer álltam meg inni. Az egyik telefonnal időt mértem, a másikon hallgattam zenét. Mikor megállás után elindultam, az időmérős telefonom magától elkezdte játszani a motivációs videót. Minden egyes megállás után. Érthetetlen és rohadt zavaró volt. Szóval valahogy behúztam magam az utolsó körben. A hatodikra már tényleg képtelen voltam. Az időm 14 perccel lett rosszabb a múlt hetinél, csak ennyire szenvedtem.  Ismét elkezdtem aggódni, hogyan is lesz az a 42 km….

Most nem azt tanultam, hogyan gyorsuljak vagy hogyan fussak többet. A kitartásról tanultam, menni kell akkor is, mikor már úgy érzed, nem lehet. Ez a lecke az egyik legfontosabb tananyag, úgy érzem.

Még 1147,01 km van hátra!