Mert van, mikor nem megy….

Egészen halálos merényletre készültem saját magam ellen, amit sikerült is megvalósítanom, csak nem egészen úgy, ahogy elképzeltem. Mert persze nekem kell az extra kilátó, meg a lépcsőzés extra kitöréssel, nekem kell minden, mert Klaudia vagyok. Pedig a testemnek nem biztos, hogy kell.

Két kört terveztem, de persze azt is extrákkal. Két kilométer kis bevezetés light tempóban aztán egy beledöglök kilométer majd megint egy kocogás és egy újabb lélekhalál. A bal térdem már fáj néhány napja -mert ugye az okos lány egy emelkedős Normafa futás után másnap a térdfájásra rálépcsőzik-, de ez még az elviselhető kategória. Ahogy indultam otthonról, éreztem, hogy nem túl sok jóra számíthatok. Már láttam magam előtt a képet, ahogy elkezdek futni és érzem, hogy fáj, nagyon fáj és csak vánszorgok néhány kilométeren át, amíg el nem múlik. De titkon abban bíztam, hogy ami ennyire rosszul kezdődik, abból lesz a nagy varázslat.

Hát nem így lett. Valóban kis light tempóban kezdtem. Kaptam egy német fiúkból álló szurkolócsapatot is egyszer, de még ez sem tudott gyorsabb futásra bírni. Fájt a vádlim, nem is kicsit és sokszor elkapott az az érzés, mikor kicsit úgy érzi az ember, hogy mindjárt “összecsuklik” hajszálnyira ugyan, de meg-megroggyan a lába. 6 perces kilométereket mentem, félelmetes belegondolni, hogy vasárnap például majdnem 1 perccel jobb időket futottam…. Általában ugye azt várjuk, hogy teljenek azok a kilométerek, de most nagyon nem vártam azt a másodikat, mert akkor gyorsítanom kellett (volna). El is kezdtem, de szerintem egy kabaréhoz hasonlíthatott leginkább, így inkább újra elővettem a vánszorgó stílusomat. A harmadik km körül megálltam nyújtani, hátha az segít, egy minimálisan segített.

A futásaimhoz képest viszonylag sokat futottam úgy, hogy fáj valamim, legtöbbször ugye a vádlim. De most úgy éreztem ez nem az az edzés, amikor szeretném ezt hosszabb távon is elviselni. Lehet, nyilván bármit lehet, de nem, most nem. Mivel hétvégén egy igen nagy lépésre készülök, az első 30 km, így inkább most egy kicsit kevesebbet. Határozottan nem boldogan, de 1 kör után befejeztem a küzdelmet. Nyújtás közben teljesen véletlenül találkoztam az egyik vasárnapi váltótársammal. Úton hazafelé pedig a többiekkel, a csütörtöki várfutásos csapattal, de nem tartottam velük, inkább haza.

Az ólomérzés pedig még mindig tart. 1045,55 km van még hátra!