Van, mikor a test nem bírja tovább, van, mikor fejben nem megy már. És mi történik, ha egyik sem bírja már? Az első 31 km története.

Nyugalommal vártam a vasárnapot, tudtam, hogy eljött az idő, 6 szigetkört kell futnom. Az elmúlt napok nosztalgikus hangulata miatt azt is tudtam, hogy ez a 31 km az eddigi életemről fog szólni. Vasárnap elfutom az elmúlt 27 évemet. És igen, így utólag, talán pont olyan is volt, mint lennie kellett.

Figyelem, a bejegyzés csúnya szavaktól sem lenne mentes, ezért a pampampiripapam=csúnya szó opció mellett döntöttem.

Általában inkább túlöltözöm a programot, mint alul, de a verőfényes napsütés meggyőzött, a minimális textil mellett döntöttem, de persze még ez is soknak bizonyult. Kaptam kölcsön egy csúcsszuper futóórát, de a pulzusmérő pánt nem az ovis méretű felsőtestemre lett kitalálva, így csak az egyéb funkcióira koncentrálnék, ha végre sikerülne megfejtenem a működését. De már az is öröm, hogy nem kell alkalmazást indítanom a telefonon, a zenével együtt nem bírja sokáig. Szóval lépdelek az utcán, készülve a nagy kihívásra, a sarkon lévő pizzériás srácok megkérdezik: sprint vagy kocogás? Válasz nélkül hagytam a kérdést, mert csak annyit mondtam volna: hosszú futás pampampiripampam. A szigetre hömpölygött a tömeg, fülhallgató a fülemben,  de így hallottam foszlányokat, többek között azt is, hogy megbeszélték, már az ilyen szép lányok miatt megéri ide kijönni. Persze, ha látnának utána, már nem mondanának ilyet. De úgy látszik ez az outfit ihletforrásnak tekinthető, volt, hogy a fenekemről beszéltek, ahogy éppen hajlongtam a kútnál, de akkor nekem már minden mindegy volt.

Volt bennem egy kis félelem, mivel a vádlimat sikerült kinyírnom előtte ugyebár. Egy minimális fájdalommal indultunk, de szerencsére elszállt – hiszen tudta biztos, hogy a végén már fájni fog minden -. Az első kört kicsivel több, mint 30 perces idővel teljesítettem, ez teljesen jó. De utána már kezdődtek is a gondok…. Már nagyon vártam a kutat, az első körben kihagytam őket, mert mindig túl sokan álltak előtte, de most már határozottan innom kellett. Pont délelőtt írtam egy cikket a megfelelő folyadékfogyasztásról, nem lehet, hogy én meg kiszáradás miatt múljak el… Egy srác mögé értem, látszólag ugyanolyan tempóban haladtunk, mellé futottam, hogy akkor megelőzöm, de akkor egy leheletnyit ő is gyorsított, oké, akkor én lassabb leszek, csak ezt az egymás mellett futást ne csináljuk, de akkor meg mintha ő is lassított volna. A kútnál megálltam, hát ő is. Majd kérdezte: na akkor nyomjuk tovább? Sok dologra vágytam, de arra nem, hogy egy idegennel fussak együtt. Mondtam neki, hogy menjen tovább. Kérdezte, hogy ennyi volt? Mondom nem, de menjél nyugodtan. Emberünk el is ment “gyúrni”. Én pedig folytattam utamat a következő kútig. Fröcsköltem az arcomat, hajamat, nyakamat, hasamat. Fél percig hatásosnak is bizonyult. Aztán éreztem, hogy itt valami pampampiripampam nem stimmel. Szúrt az oldalam és kezdtem nem túl jól érezni magam. Nézegettem, ha úgy adódik, hol lehetne a lehető legdiszkrétebben hányni- nem volt rá szükség- és gondolkodtam, hogy inkább haza megyek és egy kis pihenő után folytatom a környéken, mert ez most pampampiripampam nem fog menni. Szóval így történt, hogy már a második körben megálltam és sétálni kezdtem. És az az igazság, hogy nincsen ezzel semmi gond. Hát egy élő és érző lény vagyok, nem egy robot. Igenis van olyan, hogy nem megy. Nem attól leszek keményebb, hogy megállás nélkül letolom, hanem attól, hogy hajlandó vagyok belátni, ha baj van. Hát hol a pampampiripampam-ban van előírva, hogy nem szabad belesétálni a felkészülés során? És most először nem voltam dühös magamra emiatt. Így, mikor újra futni kezdtem, mosolyogtam. Legbelül visítva röhögtem: még egy félmaratoni táv van hátra. És így sikerült felállítanom a kis rendszeremet: kb. 1,5 km-nél ivás, újabb kb. 1,5 km után ivás, kb. 1,5 km után séta (300-400 méter) majd kb. 1 km után testfrissítés. A következő körben nem éreztem égető szükségét a sétának, de prevenciós célból megálltam, így utólag azt mondom, jól tettem. Valaki azt mondta, a maratonon frissítőállomástól frissítőállomásig kell futni, így kell fejben gondolkodni. Valahogy most én is ezt játszottam, “már csak addig” “már csak addig”. Ahogy elkezdtem a negyedik körömet, tudtam, hogy innen már megleszek, ugyan van még hátra 3(!), de nem úgy gondoltam rá. A séta pontnak egyre nagyobb szükségét éreztem, pedig tényleg rosszabb megállni, mert akkor az ember még inkább érzi, hogy fáj mindene. Ahogy befordultam az utolsó körre, elkezdtem gondolkodni “én igazából milyen rendezvényen is vagyok?”, egy pillanatra nem éreztem semmit. Ez már az utolsó, ezt már bírni kell. De az első “frissítőpont” után ismét sétálni kényszerültem, pampampiripampam nem bírom. Fáj kívül is, belül is, mindenhol. De összeszedtem magam és meg sem álltam a következő kútig. Volt olyan elképzelésem, hogy az utolsó sétapontot kihagyom, az úgy milyen szép lenne, de nem tudtam kihagyni, viszont az utolsó testfrissítést már igen. Hát vége, megcsináltam. Elvánszorogtam a lépcsőhöz nyújtani, de le kellett ülnöm. Éreztem, hogy valami pampampiripampam nem oké. Kezdtem rosszul lenni, ha a vízre gondoltam már akkor is hányingerem volt. Kétségbeesetten néztem körbe, ki az, akinél lehet valami étel. Egy szőlőcukor, egy kis chips vagy néhány darab gyroshús, bármi. Pofátlanul odamentem volna bárkihez, már amennyire tudtam menni, mert bizony tényleg nem voltam jól. Elvánszorogtam egy padig és ott vártam meg a világvégét. Hiába, ez már az a táv, ahol nem elég a víz… A világvége szerencsére elmúlt. Összeszedtem magam, nyújtottam. Egy srác megkérdezte, jól vagyok-e, mert azt hitte, megszédültem, azért kapaszkodom ennyire. Mondtam, hogy igen, most már jól. A pizzás srácok éppen nem voltak kint, pedig biztos mondtam volna nekik: Na, szerintetek sprint vagy kocogás? Otthon döntöttem magamba egy kis kólát -pedig soha nem iszom, de most volt otthon- és egy kis csokit majd tésztát.

Ami az időt illeti: 3 óra 19 perc, 31, 4 km. – bár az igazsághoz tartozik, hogy a kút mókáknál leállítottam a mérést, pedig nem kellett volna, hát a versenyen sem állítják meg, mert én iszom… szóval tuti van az 3 óra 30 perc, ha úgy nézem -Gondoltam, hogy én majd ezt 3 órán belül lenyomom, de nem nyomtam le. Viszont végre teljesen elengedtem az időkényszeremet. Pampampiripampam mindegy, mennyi idő. A 30 km már nem kevés, lesz még rá idő és lehetőség, hogy kevesebb legyen. Jelenleg annak is örülök, hogy élek, de tényleg. Ezt a maratont annyira várom, mint amennyire félek. Ennek a futásnak sikerült előhoznia a félelmet….

De ezzel a teljesítményemmel sikerült elérnem az első 1000 km-t. Büszke vagyok, pampampiripampam büszke. Azt sem tudom, hogy életemben futottam-e már ennyit összesen. Még 1014 km van hátra!