Egy újabb móka a Normafánál erdei köntösben.

Kaptam egy idegenvezetőt is magam mellé, így nekem csak gondolkodás nélkül haladnom kellett, leginkább az erdőben. Azt hiszem, nekem is ki kell ismernem ezeket az ösvényeket, erdőben futni nagyon jó. Ellenben a vádlim állapota kritikus. Tudom, hogy jó ez is, csak másképp. De hogy ennyire másképp? Persze nem nyafoghatok egyfolytában, ez már csak ilyen, időnként fáj, néha nagyon, de ez leginkább senkit sem érdekel. Így haladok, csendben. Biztos voltam benne, hogy a rövidebb és hosszabb útvonal közül a rövidebbet választom, de még az is lehet, hogy a kilátó után már szeretnék búcsút inteni a mai futásnak. Elérkeztünk a kilátóig. Milyen lenne, ha inkább sétálnék? Áh, azt nem lehet. Így felvonszoltam magam levegő után kapkodva. De legalább realizálódott a fájdalom. Hiába, felfelé már nem azzal foglalkoztam, hogy fáj, hanem azzal, hogy fel kell valahogy jutnom. Érdemes észben tartanom ezt az elűző technikát.

Vissza az erdőbe. Ösvények, emelkedők, lejtők. Tényleg bejön ez az erdei hangulat. Jöhetett a hosszabb táv is, a plusz kör. A végén pedig a Tündér-szikla. Felmászni rá -egyelőre- nem mertem. Sajnos nem vagyok túl büszke magamra, hogy a végén viszonylag sokat sétáltam. Persze több dolog is felhozható a mentségemre, például, hogy a szombati verseny előtt nem szabad kinyírni magam, meg alapvetően ez inkább kiránduló futás volt….

Nah, de jövő héttől ismét visszabillentem magam oda, hogy “gyorsabbnak kell lennem, többet kell futnom, magasabbra kell futnom”

Még 969, 35 km van hátra!