A felkészülés első holtpontja.

Ahogy lépdeltem a Margitsziget felé, már akkor éreztem a fájdalmat a vádlimban, a bemelegítés közben ez csak fokozódott. Ekkor rám talált az érzés: én ezt az egészet feladom.

Ott állt mellettem egy lány szép ruhában, tökéletes tusvonallal a szemhéján. Mert így is lehet ezt csinálni. És ettől ő sem ér kevesebbet. Ő is ugyanúgy lefutja azt, amit gondol, ahogy én is. Ő szépen, én pedig leizzadva, definiálatlan piros-vörös sós arccal. A vádlim pedig csak fáj. Én úgy érzem, próbálok megtenni mindent a cél érdekében és minden egyes jel arra utal, hogy valóban ezen az úton kell haladnom tovább. Akkor mégis miért ezt kapom? Elegem van, kész, vége! És az sem fog érdekelni, mi történik szombaton. Nem érdekel, ha egy 2 óra 10 perces félmaratont futok, ahogy az sem, ha most egy 32 perces kört. Elegem van ebből az egészből. Tehetetlennek érzem magam ezzel az egésszel szemben. És ez az érzés egyszerre ébresztett bennem csalódottságot és mérhetetlen haragot. Szinte biztos voltam benne, hogy sírva fogok fakadni futás közben. Nem a testi fájdalom miatt, hanem azért, mert megbénít ez a tehetetlenség.

Indítottam a zenét, indítottam az órát és rohanni kezdtem. Mint, akit üldöznek. Úgy éreztem, szinte sántítva futok. A futópálya körüli padokon mindenhol emberek, akik bámulnak. Biztos voltam benne, hogy a sántítós technikám miatt néznek (ami ugye nem is biztos, hogy létezett), ez még inkább tovább erősítette bennem a düh és csalódottság kettősét. De meg kell tanulni teljesen kizárni a külvilágot. A Nap csak tűzött az arcomba, én meg csak kapkodtam a levegőt. Időnként ránéztem az órámra és láttam, hogy nagyon jól állok idővel. Csak bírjam a végéig. Mivel nem vagyok ehhez a tempóhoz szokva, ezért fáradni is kezdtem, de már csak 3km van hátra, már csak 2 km. Az 5. km előtt úgy látszott, ez még akár 26 percen belül is meglehet. Ugyan teljesen hihetetlennek tűnt ez az egész, de akkor is. Azonban azt az utolsó kb. 200 métert mindig rosszul mérem fel, így át is léptem a 26. percbe. Az órám szerint 26 perc 12 másodperc.

Napközben mondtam az egyik ismerősömnek, hogy a leggyorsabb szigetkörömre készülök délután. Kérdezte, ez mit jelent pontosan. Azt mondtam, 28 percen belül, de igazából mennyire szép lenne 27 percen belül. De a futás előtti gondolataim nem ezt igazolták. Hogy fájt-e a lábam közben? Igen, de nem annyira, inkább csak éreztette a térdemmel együtt, hogy voltak már jobban is. De a harag elnyomta a fájdalmat. Ilyen köridőről még csak nem is álmodtam, soha sem. A telefon szerint 4:46 volt a leggyorsabb km. De kétségtelenül kellett már ez nekem. Hogy végre megint valami rekordot fussak, hogy visszakapjam a motivációmat és a hitemet. Mostanában már azt is mondtam, hogy tök jó lesz az a maraton 4 óra 30 perccel is.  Ezt mondtam, mert elhitettem magammal, mert legbelül nem bíztam már benne, hogy tudom jobban is. De most már megint bízok. A hűtőmön van egy kis mágneses tábla, tegnap döbbentem rá, hogy üres. Gyorsan ki is írtam rá: Night run: 1:55, Wizz Air: 1:50, MARATON: 4:00.

Még 964,1 km van hátra!