Csend, Béke, Nyugalom, Normafa és talán az eddigi legjobb futás.
A verseny után két pihenőnapot is kaptam magamtól. Kedd estére szerveződött egy szülinapi Balboa futás. Már sokat hallottam róla, ezért úgy döntöttem, én is nekivágok. Végül csak győzött a józan ész és más programot választottam magamnak. Ugyan a beszámolókat olvasva biztos nagyon jó lehetett, de így utólag azt mondom, nagy szerencse, hogy nem mentem, a lábam még rosszabb állapotban lenne.
Egy “Klau körrel” egyeztem ki a Normafánál. Mire indultam, szerencsére az eső is elállt, de legkevésbé sem volt hideg… Ahogy elkezdtem az első futólépéseket, áldottam azt a nagy eszemet, hogy nem mentem “durvulni”, hát a lábam nagyon nincsen jól. És tényleg óriási respect a bal lábamnak, amiért kibírta a szombat estét csendben (szeretlek). Szóval ilyen fájdalmasan döcögtem, vagy inkább cammogtam az utamon. És, ha már a múltkor elkezdtem a nem illendő témák boncolgatását… de ez is annyira hozzátartozik ehhez a futáshoz. Szóval megtanultam megszabadulni még attól a maradék nőiességtől is, ami egy futásnál jelentkezhet és fittyet hányni minden közszeméremre és közerkölcsre…. de, ha az ember próbál figyelni a megfelelő folyadékbevitelre napközben, az már csak ilyen. A szeme sarkából keresi és kutatja a legkevésbé kínos lehetőséget (akár idegeneket is leszólítani, hogy engedjék be a házukba, mert nagyon kell pisilnie, de eddig még nem fajultam), ha tudja, hogy a fás-bokros rész még legalább 2 km.
Mikor befordultam a “zöld övezetbe” megtalált a hangulat, szerettem ott lenni, nagyon. A lábam ugyan már kevésbé, még nyújtani is leálltam. Ömlött rólam a víz. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve énekelni is kezdtem. Szétázott arccal futottam az erdőben hangosan énekelve. Igen, én tényleg teljesen normális vagyok… -ének-zene tagozatos általános iskolába jártam, de az ünnepségeken inkább csak tátognom kellett, ennyire jó a hangom-.
Reméltem, hogy felismerem a Tündér-sziklához vezető utat. Felismertem. És szerencsére most senki nem volt ott. Ugyan kicsit hezitáltam előtte, de csak “felmásztam” rá. Jó, persze nem az igazira, hanem a kisebb testvérére. És csak ültem ott kb. 10 percig. Néztem a tájat és hagytam, hogy ez az egész átjárjon. Pont erre volt szükségem. Sikerült megértenem mi miért is történik velem és letettem minden maradék rossz érzést. Döcögtem tovább. Sejtelmes napfény szűrődött át a felhők felett. Bíztam benne, hogy még elcsípem a naplementét a kilátónál. De előtte fel kell oda futni. És az az igazság, hogy már szinte tényleg élvezem. Úgy éreztem, csak suhanok felfelé. 8 után kb. 10 perccel értem fel, még pont fel tudtam menni. Nem maradtam sokáig, mert lent az ajtóban már a kulcsos bácsi várt, hogy kiengedjen, hiszen időközben bezárt.
A kört pedig az erdőben fejeztem most be, nem az aszfalton. És ez is annyira kellett. Már kezdett sötétedni, egy enyhe ködfátyol. Én pedig csak hangosan énekeltem, hogy Look straight ahead, there’s nothing left to see What’s done is done, this life has got its hold on me Just let it go, what now can never be I forgot that I might see So many beautiful things I forgot that I might need To find out what life could bring, Beautiful things ( még mindig Andain: Beautifil things). És mit ad a véletlen, a következő szám pedig David Guetta és a The world is mine.
Szóval ez volt az én öröm köröm. Feltöltött, kikapcsolt. Megint visszaadta azt, amit kezdtem ismét elveszíteni- úgy terveztem ezt is kiírom magamból, de már nincs rá szükségem -. Mindenféle időkényszer nélkül futni annyira más. Még 930.3 km van hátra.
