Kényszerfutásnak indult, de örömfutás lett a vége.

Éhesen, szomjasan vágódtam este haza, már vettem is át a futócipőt, indulni kell. És a kell szón volt a hangsúly. Mert nem akartam, nem vágytam rá, de tudtam, hogy igenis ezt kell tennem. Mikor kiléptem az ajtón, még mindig nem tudtam, merre induljak el. Margitsziget, rakpart vagy csak a környéken? Egyikhez sincs kedvem. Persze most úgy csinálok, mintha valaki kényszerítene rá. Nem kényszerít senki sem. Én kényszerítem saját magamat.

Végül a II. kerület utcái mellett tettem le a voksomat. Ha már elköltözöm, kihasználom az utolsó heteket. Így egyből egy emelkedővel indítottam. Nem volt konkrét tervem, amerre majd sikerül. Ehhez képest, szinte ugyanazon az útvonalon haladtam, mint legutóbb. Előttem gyönyörű lilás-sárgás fényben úszó naplemente, arra vágytam, hogy elfussak hozzá, olyan helyre, ahol már nincsenek házak, ahol csak ő és én lehetünk és egyre csak közelítettem felé. Az egyik utcából egy futó vágott ki elém és indult szembe, felfelé. Követnem kell! Hát követtem. Fel és egyre fentebb. Nem érdekelt, a lábam mit szeretne, csak az, én mit akarok. Így kötöttem ki ott, ahol már jártam máskor is és rutinosan indultam tovább. Majd fordultam be ide is egy kicsit meg oda, ismeretlen utcákon futkosni este 9-kor teljesen jó program szerda este. De minden út haza vezet. Kétszer álltam meg néhány másodpercre, hogy eldöntsem, mi is lenne a jó irány. A végén még egy kis emelkedő és lépcső és már otthon is vagyok. Átizzadt pólóval, kitisztult fejjel és még extra hasizom gyakorlatokkal lettem gazdagabb. Valami kezd visszatérni.

Még 906,3 km van hátra!