Az eddigi legjobb várfutás és a ledobott kényszer története.

Úgy éreztem, szükségem van egy kis közösségi futásra. Lehet azért, mert tudom, ez nem a PB-ről szól, így biztosan nem fog egy esetleges kudarccal végződni. Bárhogyan is legyen, teljesen mindegy. Jól döntöttem, erre volt most szükségem.

A társaság szinte mindig ugyanaz, persze vannak új arcok, és az állandóak közül sem ismerek mindenkit. Megint volt egyes csapat és kettes csapat, persze az utóbbiban “foglaltam helyet”, nem fogom kinyírni magam a hétvégi küldetésem előtt. Az útvonal viszont teljesen új volt számomra. Nem semmi emelkedők (és azt hiszem emelkedőfutásban tényleg egész ügyes vagyok, be is értem az egyes csapatot), lépcsők, kicsit érintettük az előző napi útvonalamat is. Jó hangulat, beszélgetések, semmi kényszer. A várban egy kis bújócska. Visszafelé pedig teljesen lemaradva ketten, megvitatva az élet nagy dolgait, majd négyesben megpróbálni visszatalálni.  Teljesen kikapcsolt ez az egész. Végre. Nagyon örülök, hogy rátaláltam erre a csütörtöki közösségre. Időnkét igenis szükség van rá és kell.

Tisztában vagyok vele, hogy valami borzalmas futótechnikám van. De ettől függetlenül azért nem vagyok boldog, ha ezt más is megemlíti, ugyan a borzalmas szó helyett a kötött szót használva. És azt a tanácsot kaptam, hogy sok “repülő futást” kell csinálnom. Már szövögetem a terveimet. Még 894,8 km van hátra!