Elmondanám, ha lennének szavak, de arra, ami ma reggel történt még mindig nem találom a megfelelő szavakat. 30 km.
Péntek délután az egyik ismerősöm, akinek a sportteljesítményét tényleg őszintén elismerem azt hiszem helyre tett néhány dolgot a fejemben a futással kapcsolatban. Illetve a futással és saját magammal kapcsolatban. És kaptam tőle egy útvonal javaslatot is 30 km körüli távhoz. Valamint megfogadtam azt a tanácsot is, hogy azonnal beszerzek gélt, energiaszeletet és reggel fogok futni, nem este. Teljesen biztos voltam magamban. A kis csuklópántos táskámba bújtattam az “ételeket”, a másik kezembe pedig fél literes sportkupakos vizet szántam.
Az útvonal pedig: Kezdés: Margit híd budai hídfő-Árpád híd-Árpád hídon át-Margit híd-Margit hídon át-Lánchíd-Lánchídon át-Erzsébet híd-Erzsébet hídon át-Szabadság híd-Szabadság hídon át-Petőfi híd-Petőfi hídon át-Rákóczi híd-visszafordulás-Petőfi híd-Petőfi hídon át és így tovább szépen sorban a kiindulási pontig. Tehát egy nagy hídfutás egyik oldalról a másikra….
4:30-kor csörög az óra. Nem esik olyan jól az ébredés. Próbálok valamit magamba tuszkolni, de nagyon nem megy az a natúr joghurt zabpehellyel meg a banán. Egy kis hányinger. Remek lesz…. Még egy pillantás az útvonalra, zuhanyzás. Indulás. Már most tűző napfény és izzasztó hőség . Remek lesz…
De megkezdem a túrát. Még egy kicsit élvezem is. Közelítek az Árpád híd felé, de még mindig nagyon távolinak tűnik. Nem futottam még erre… Jön a felüljáró, természetesen a lépcsőn csak sétálva. Nem igazán tudom merre, de nyilván csak egyenesen. Az irány jó, de választás már kevésbé, egy idő után már nem lehet itt futni tovább. Na akkor séta vissza. Még alig futottam, de már ömlik rólam a víz. Felkeveredek az Árpád hídra. Ekkor már elkap a “nem, nekem ez nem megy, teljesen kivagyok, kész haza akarok menni” érzés. Én ebbe a maratonba bele fogok dögleni. Megfogalmazom, hogy akkor innen már haza futok, van ilyen, nem megy. Gyenge vagyok. Nem vagyok képes rá, hogy októberben lefussak egy maratont. Majd máskor nem kürtölöm világgá, majd csak akkor, ha már meg is tettem. Én ebbe a maratonba bele fogok dögleni. Le a hídról, innen már ismerős a terep. Futok még egy kicsit, majd séta és kibontom az energiaszeletet, megeszem a harmadát. Oké, kicsit helyre is tesz, futok is tovább. Közben csak éget a nap és izzadok. Más volt olyan kedves és még azt is kikereste, hol lesz kút az út során. A Jászai Mari téren kellett volna lenni az elsőnek, nem volt. Reggel 7 óra lesz és a hídon csak futókat látni, senki mást. Ők is futnak a nagy melegben, én meg itt csak hisztizek. Na jó, a Lánchídig talán még kibírom. Futok tovább. De nem, csak azt érzem, hogy nekem ez nem megy. Nem bírom, elég volt, teljesen kész vagyok. Séta, séta. Érzem, hogy összeszorul a torkom, telítődik a könnycsatornám. Semmi gond, ha sírni kell, akkor sírjak. De nem jön. Ekkor már dühös is vagyok, nagyon dühös: akkor sírjak már végre!!!! Előkeresem a megmentő zenét, amit előző este találtam. Még régebben egy Iron Man vidóban hallottam, a videóval együtt természetesen elérzékenyültem és teljesen véletlenül futottam bele előző este csak a zenébe, de képes előhozni azt az érzést. Bekapcsolom. Ekkor a meghatódottságtól sírok majdnem. Fel a hídra, végre egy kis szellő. És a zene lelkileg megmentett.
Néha egy-egy röpke pillanatra megpillantom az árnyékomat. Az egyébként is robot mozgásom a táskával és üveggel a kezemben még jobban kiadja azt a szörnyű merev mozgást, egyszerűen borzalmas látvány. Nem tudom pontosan felidézni mikor sétáltam, mert sokszor sétáltam, hogy igyak egy kicsit. A következő kút az Erzsébet hídnál lett volna esedékes. Meg is találom, de bárhogy bűvölöm, nem működik. Ekkor jön az ötlet: a Petőfi hídig kell kibírnom, ott van egy csomó kis bolt az aluljáróban és akkor jöhet a gél is. El is döcögök. Óra megállít. Itt most egy hosszabb szünet lesz. Bár a legrosszabb, amit tehetek, hogy megállok. Nem szabad, inkább séta, de én álldogálok… Veszek vizet. Bontanám ki a gélt, de csak nem sikerül. Köszönjük Klaudia. Kérek az eladó lánytól segítséget. Siker. Ragad mindenem, ezt is gyakorolni kell. Na akkor lássuk, rosszul leszek tőle vagy sem. Lassú séta fel a hídra. Már csak egy híd, már csak egy. Újra és újra megállok sétálni és inni. És végre. Megérkezem. Innen már tudom, hogy meg fogom csinálni. Lehet, ez még csak a fele és még ugyanennyi van hátra, de mégis tudom, hogy igen, ezt be fogom fejezni.
Az óra csak jelzésként volt a kezemen. Ha valamivel, akkor az idővel nem foglalkoztam. Szóval visszafordulás. Harapok még párat az energiaszeletből. A vízből már alig van. Oké, a Petőfi hídnál megint veszek egyet. A lépcsőkön természetesen csak gyalog. Egy újabb víz, próbálok tájékozódni, merre is kell mennem. Imádkozom a piros lámpákért, hogy legalább addig is pihenjek, bár ugye az a legrosszabb, ha csak álldogálok. Valahogy eljutok a Lánchídig. Rosszul vagyok. Nagyon rosszul. Újabb majdnem sírás. Ebbe a maratonba bele fogok dögleni. Megeszem a maradék szeletet. És ismét előveszem a zenét. Ahogy megszólal, az egyik kocsiból óriás mosollyal néz rám valaki, ökölbe szorítja a kezét és felemeli a hüvelykujját. Visszamosolygom rá. Ez az idegen nem is sejthette, hogy mennyire jókor érkezett. Nem tudta, éppen mennyit futottam vagy fogok, nem tudhatta milyen harcokat vívok magammal. Ahhoz gratulált, hogy egyáltalán futok ilyen időben, szombat reggel. Jön a zene, indulok, közben megint majdnem sírok. A gondolataim már ott vannak a versenyen. Erre a számra akarok célba érni. És elképzelem, hogy utána már csak arra vagyok képes, hogy lefeküdjek a földre és zokogjak. Vagy éppen, ahogy már éremmel a nyakamban sétálok a családom és a barátaim felé ( egyelőre mindenki úgy gondolja, hogy ott lesz) akkor ők szólaltatják meg ezt a számot, mert tudják, hogy mennyit jelent nekem és megint csak zokogok. Így jutottam el a Margit hídig. Itt egy újabb vizet kellett vennem. Már locsoltam belőle kicsit a fejemre is, de ezzel kell már kibírnom a végéig. Ahogy megkezdem az utamat az Árpád híd felé megint teljesen kikészülök. Természetes, hogy fáj már a hátam, a talpam, de megint nagyon rosszul vagyok. Nem baj, ha hányok, de akkor legyek már túl rajta és utána maximum már csak sétálok. De akkor történjen már meg. Magamba erőszakolok egy szőlőcukrot, de már magától az édes gondolatától is hányok. Újra és újra megállok sétálni. De valahogy csak eljutok a hídig. Próbálok emlékezni arra, milyen volt mikor néhány órája erre jártam, de egy örökkévalóságnak tűnik ez az idő. És azon gondolkodom, hiába akarom ezt az egész kalandot elmesélni valakinek, nem tudom. Annak, aki nem fut, esélytelen. Nem fogja érteni ezeket a párbeszédeket saját magammal. Aki fut, ő érti. De akkor sem lehet átadni ezt az egészet, ami történik. Mert ez veled történik. Te érzed. Nem tudod elmesélni. Egyszerűen nem. És nem adtam fel. Mikor itt jártam a táv elején, biztos voltam benne, hogy nem tudom megcsinálni. De megcsináltam. Mert, ha nem lennék képes küzdeni, akkor nem lenne két diplomám. Akkor nem mentem volna el harmadszorra is nyelvvizsgázni. Akkor nem égettem volna fel többször is magam mögött mindent és kezdtem volna teljesen új életet. De képes vagyok küzdeni. Bármennyire fáj(t) ezt is megcsinálom. Ha ilyen lesz a maraton is, bele fogok pusztulni, de meg fogom csinálni. Lehet, csak éppen szintidőn belül ugyanilyen szenvedésekkel. Lehet sikerülni fog 4 óra alatt megőrülés nélkül. Egy maratonon bármi lehet. És akkor elérkeztem az utolsóm részhez, vissza a Margit hídhoz. Nem tudom mennyit sétálhattam, szerintem több, mint 1 km-t, de egyszerűen már képtelen voltam futni. Tudtam, hogy már ez a vége, de ismét nagyon rosszul lettem és a fizikai fájdalom és erőteljes volt. Újabb majdnem sírás. Összeszedem magam, a mentőzene elindít, ami egyben a befutó is lesz. A Margit híd belátható távolságban. Tényleg mindjárt vége. Az utolsó piros lámpa és már csak kb. 200 méter. Elérzékenyülési majdnem sírás. De ahogy összeszorul a torkom, egyre nehezebben veszem a levegőt. Nem, nem, nem lesz ez így jó. Nincs sírás. És jönnek az utolsó méterek. VÉGE VAN. Felülök a nem tudom mire, becsukom a szememet. Most már sírhatnék, de nem jön, még mindig nem. Olyan, mintha hetek teltek volna el az elindulásom óta. Teljesen kivagyok, úgy érzem, haza sem tudok menni. Ha jön egy busz felszállok, bár, ahogy kinézhetek, lehet nem lenne illendő. Kitépem a zenét a fülemből, napokig nem vágyom semmilyen muzsikára. Elindulok haza. Leszegett fejjel, kerülök minden szemkontaktust. Fájnak a lépések. Már csak 3 perc és otthon, de leülök egy árnyékos lépcsőre. Megcsináltam. Ugyan majdnem 4 órámba telt ( ha beleszámolom a nem a táv teljesítéséhez tartozó plusz időket pl. visszaséta, innivalóvásárlás, “evés” stb. akkor még több), ami egy borzalmas idő – ilyenkor felfoghatatlan, hogy futottam 26 km-t 2 óra 26 perc alatt, benne egy PB félmaratonnal -, de őszintén nem érdekel. Már maga az egy csoda, hogy teljesítettem szombat reggel 30 fokban végig aszfalton, árnyék nélkül 30 km-t. Büszke vagyok magamra.
Ezt a reggelt nagyon sokáig nem fogom elfelejteni. És nem arra emlékszem, milyen rosszul voltam, mennyire fel akartam adni, hanem arra, hogy ezek ellenére megcsináltam. Lelkileg sokkal többet adott, mintha futottam volna valami szuper időt. Nekem most erre volt szükségem. Sokkal többet adott, mint mondjuk az az első félmaraton verseny. Az annyira biztosan és simán ment, hogy nem tudtam szívből örülni. Viszont most tudok, mert a győzelem pontosan valami ilyesmit jelent, ami ma történt. És ugyan egy élet is kevés lesz, hogy összebarnuljon a testem – nem értem, nyáron miért nem lehet meztelenül lenni az utcán, én megengedném -, de ez egy kicsit olyan ” harci sérülés”. Azt hiszem kezd visszatérni az az elveszett motiváció. De a tegnapi beszélgetés során arra is választ kaptam, miért tűnt el, miért nem fejlődök, miért fáj régóta a lában és azt hiszem a szívritmus panaszaimat is megfejtettem ezáltal. Nem tudom átadni mindazt, amit ma reggel éreztem, pedig még mindig érzem…. Még 864,8 km van hátra!