Csak egy kis átmozgató futás, semmi durvulás.

Egészen vasárnap estig tartott a tündöklésem. Utána ismét elkapott a “nah nekem elegem van ebből” érzés. Megint kaptam infókat és ingereket, mit kellene és mit nem. A futás szó ismét tiltólistára került nálam. De végre lett egy kis eszem és a hosszú után csak egy kis regeneráló futás lesz. Majdnem 1,5 órát feküdtem még az ágyban, a szemeim már le-lecsukódtak, de, ha menni kell, akkor menni kell.

Nem mondom, hogy túlságosan felöltöztem, a lehető legrövidebb (na jó, nem, van ennél egy kisebb) nadrágot kaptam magamra, lehet, a fél fenekem kint van néha, meg az egész hasam, de ki kell zárni a külvilágot. A lényeg, hogy nekem a lehető legkevésbé legyen melegem és ha az ilyen ruhával jár, akkor ilyennel. És akkor induljon az az egy köröcske. A lábam még mindig egész jól bírja, ez nagyon örömteli. És az is, hogy nem kell foglalkozni az idővel. Nem nyomulok, úgy futok, hogy még jó legyen. És ez leveszi a megfelelési kényszer súlyát a vállamról. Ezzel az egy gondolatkörrel pedig lehet, megfejtettem az egész Klaudia+futás témakört. Hagyom, hogy elvesszen az öröm, mindig csak a jó és a jobb. Ebben az egészben meg kell találni az egyensúlyt, vagy legalábbis kellene. Mert így lehet az, hogy a hasonló edzettségi szinten lévő társaim sokkal jobb időt futnak mostanában, mint én.

A 4. km körül kezdtem belelendülni, érzem, ahogy egyre könnyebb leszek, a végét azért még egy kicsit meg is húztam. 29:28. Örülök, hogy már egy light kör (nem teljes, a lezárás miatt -100 méter)  30 percen belül megvan. Pont délután láttam egy képet, mely szerint az izzadtság nem más, mint mikor “sír a zsír”. Akkor ezek szerint nekem van minek sírnia…

Még 859,67 km van hátra!