Az ember mindig a saját kárán tanul. 

Még a tündöklés során kitaláltam, hogy minden héten egyszer fogok szépen futóiskolázni. Nem messze felfedeztem egy 400 méteres futópályát. Erre a célra tökéletesen megfelel. És reggel fogok járni, akkor hátha még nincsen ott senki és nem kell figyelni senkire, csak magamra.

Nem mondom, hogy teljesen vidáman pattantam ki az ágyból reggel 4-kor, de azért felkeltem. Esőt jósoltak, nem esett szerencsére, viszont nagyon jó kis futóidőnek éreztem. Az első busz pont optimálisan indul ehhez a programhoz, a buszsofőr kedves. Egy ember már körözget a pályán, mikor odaérek és hangosan köszön, mikor mellém ér, hogy Jó reggelt. Persze visszaköszönök neki, de közben már érzem, hogy itt lehet, baj lesz. Ha már bemelegítés közben fáj a vádlim, az már jót nem jelent. Nyomok 3 bemelegítő kört (a pálya nincs 400 méter), közben kinézem, melyik szakaszon fogok sprintelgetni. Ez aztán tényleg csak kocogás, vagy nevezzük cammogásnak. Alig emelem a lábamat, a bal vádli pedig csak fáj és fáj. Jöhet a térdemeléses futás, nem részletezném inkább, hogy ez az egyszerű mozdulat mennyire fájt, majd a sarokemeléses futás. És akkor induljon a móka.

A viszonylag egyenes szakasz, amit kinéztem, nem volt 100 méter, de ez volt ehhez a programhoz a legoptimálisabb. És ahogy belekezdek a “rohanásba” azzal egyenes arányban kezdem érezni a vádlimat. Kocogás vissza, jöhet az újabb. Közben mások is megérkeztek már a pályára. Én pedig csak szitkozódok magamban magamra. Néha nem kocogok vissza, hanem inkább körbe. De érzem, hogy nekem ez most nagyon nem megy. 3, 14 km után be is fejezem a reggelt. Ugyan csak 4-6 km-t terveztem, de ez a 3 még leírva is nevetséges. Nyújtok, közben elkezdek énekelni is. És megint utálom, hogy állandóan csak izzadok. A hajam soha nem tud szép lenni és különben is, hogy lehet ennyi eszem. Miért nem tudtam örülni a tegnapi kényszermentességnek, miért kellett néhány órával később ismét futócipőt húznom. Ahogy várom a buszt, nézek egy lányt futás közben. Kikerekedett szemmel figyeltem, mikor fog kiesni a melle a felsőből. Hogy hogy nem zavarja? Persze én nem tudom, milyen érzés, mikor mozognak – és talán én vagyok az egyedüli lány, akit ez nem zavar, sőt örül is neki -, de úgy gondolom, szörnyen idegesítő lehet. Hazafelé hangosan énekelek, még a madarak is elrepülnek az utamból:  I remember years ago, Someone told me I should take, Caution when it comes to love, I did, And you were strong and I was not, My illusion, my mistake, I was careless, I forgot, I did,  And now when all is done, There is nothing to say, You have gone and so effortlessly, You have won, You can go ahead tell them, Tell them all I know now, Shout it from the roof tops, Write it on the sky line, All we had is gone now, Tell them I was happy, And my heart is broken, All my scars are open, Tell them what I hoped would be, Impossible, impossible, Impossible, impossible

A vádlim pedig még járás közben is fáj. Nem, nem lett volna szabad ma reggel futnom. Már megint többet ártottam, mint használtam volna. Visszafelé fejlődök, nem előre. Az a 2 óra alvás reggel sokkal többet ért volna, mint ez a fájdalmas 3 km.  És soha nem fogok megtanulni szépen, rendesen futni. Még 856,53 km van hátra!