Ha nem, akkor nem.

Hallgattam arra a már sokat emlegetett eszemre és kihagytam a csütörtöki közösségi Belvárosi Hegyi futást. A vádlim még mindig nincsen jól és a hétvégi hosszú futásokról viszont nem akarok lemondani. Viszont a héten még szinte nem is futottam, ezért péntekre egy kis lightos 2 kört beszéltem meg magammal a szigeten. Lightosnak lightos volt, csak nem 2 kör.

A vádlimban lévő fájdalom továbbra sem akar szűnni. Közben ráleltem egy nagyon pontos leírásra, sípcsonti ínhüvelyek gyulladása címszó alatt fut:

Lüktető fájdalommal járó betegség, amely során a sípcsont belső része (de a külsőre is átsugározhat) a bokától a térdig érzékennyé válik a nyomásra. A fájdalomérzet a futás megkezdésekor a legintenzívebb, de az edzés során az izmok ellazulásával javulhat a helyzet. Amennyiben azonban fáradásos repedés alakul ki, a fájdalom egy pillanatra sem szűnik meg. Az íngyulladás esetében a fájdalom visszatér a futás után.

Szóval így állunk mi: én és a bal lábam. Most is jelezte, hogy ebből a futásból nem kér. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy egy időben mennyit szenvedtem így, de mit csináltam? Mentem tovább és vártam, hogy elmúljon. Mert tudom, hogy kb. 6-7 km után elmúlik (vagy nem). És mit csinálok most? Nem megyek tovább. Hanem 1 kör után kiállok. Pedig akkor is készültem valamire, az első félmaratonomra. És azok a gondolatok futkostak a fejemben, hogy mi van, ha ott is fájni fog. Majd ott is feladom? Most valahogy nem tudom már ilyen gondolatokkal megszívni magam, hanem arra gondolok, hogy hétvégén hosszút kell futnom. És nem hiszem, hogy az a +5 km ér annyit, hogy ezt veszélyeztessem. Ha akkor fájni fog, menni fogok tovább. Ha nem is megyek mostanában jó időket, de legalább a szervezetem és az agyam is szokja a terhelést. Erre kell gondolnom és nem arra, hogy Klau vagyok, kemény vagyok.

Nyújtás közben és után csak erősödött az a fájdalom…. De még 851,28 km hátra van!