Salomon Citytrail.

A nagy felkészülési terveimet szövögetve elhatároztam, hogy egy ideig hanyagolom a közösségi futásokat, mert ugyan nagyon jók, de egyedül fogok leginkább fejlődni, ez a csütörtök lesz egy ideig az utolsó. Azonban ez a futás pont az ellenkezőjéről győzött meg.

Eddig még ismeretlen útvonalat ígértek a szervezők, sok sok lépcsővel. És tényleg. Jó volt előtte találkozni a többiekkel, jó volt velük együtt futni. Az, hogy a lassabb csapatban futok, már alap, sőt sokszor az utolsó blokkban cseverészve. Több lépcsőt gyalogolok, mint futok. És lépcső, na az tényleg volt rendesen. Az emelkedőket még mindig viszonylag jól bírom, kaptunk is belőle. És, ahogy megpillantok egy táblát: Kis-Svábhegy (Kissvábhegy). Wow, mi meg hogy kerültünk ide. És egy kis erdei ösvény következett. Na ez tényleg Wow. Szuper kilátással a végén és az érzés, szinte elhagytad a várost. Utána jött a szokásos Vártúra. Az állandóan világító szem, sok nevetés. Legutolsóként futni négyesben.

És lehet, hogy mégis pont szükség van ezekre. Mikor már kezdesz belefásulni abba, hogy gyerünk többet, jobban, gyorsabban (persze tudom, hogy keményen futni a versenyen kell), kezd sok lenni a kérdés a fejedben: mit egyél? mit ne? zselé nélkül nem lehet? iso nélkül nem szabad? fussak többet? fussak többször? stb. stb. akkor az ilyen futások hagyják elveszni az időkényszert és csitulni a sok kérdést vagy akár megbeszélni őket. Örülök, hogy ráleltem erre a kis közösségre.

Közben pedig leadtam a nevezésem a maratonra:1466 a győztes rajtszám. És kezd alakulgatni a jövő évi UB csapatocska is… 🙂 Még 804,98 km van hátra!