Az otthon és a félmaraton.
Ha itt a hétvége, akkor hosszút kell futni. Bár azt hiszem, már nem tudom mit jelent, vagy inkább mit kellene jelentenie a hosszúnak. Volt a fejemben elképzelés péntek esti és szombat kora reggeli indulásról is. Végül az utóbbi győzött. Egy banán egy kis sportcsoki. Zselé és energiaszelet a táskába, víz a kézbe, indulás előtt egy zselé a szájba. Nem, ez még mindig nem finom… Reggel 6 óra, már nyoma sincs a giccses napfelkeltének, de a napfénynek már igen. Nem volt konkrét cél a fejemben, ahogy táv sem, bár azért azt hiszem, tudtam, hogy ez “csak” egy félmaraton lesz.
Elfutottam a vasútállomásig és jött az ötlet, átfuthatnék a sorompón, akkor nem kell a városban rohangálnom, hanem megcéloznék valami távolabbi pontot és egy bizonyos km után pedig visszafordulok. Út közben több kutat is láttam, a vidéki élet előnye, de valahogy most nem éreztem szükségét, hogy olyan sokat igyak. Szóval futottam a hosszú egyenes végtelen felé. Nem sok autóssal találkoztam, de ők kicsit furcsán néztek rám. Elhagytam Pest megyét, Jász-Nagykun-Szolnok megyébe léptem. Az első 6-7 km nem volt az enyém. A 10. km-nél iktattam be a fordulót, valamint egy kis evést. Sztracsatellás szeletet kaptam (hiába, nem “gyúrós” boltba kell menni energiaszeletért, mert akkor leginkább fehérjeszeletet kapunk), megettem a felét. A következő 5 km viszonylag egész jól ment, bemelegedtem, ráhangolódtam. A kútnál ittam, friss vizet töltöttem az üvegembe és persze végre bevizeztem magamat. Ekkor kellett volna jönnie a következő zselé elfogyasztásának. De nem, nem ment. Még mindig éreztem az előző ízét is a számban, ha azt még megiszom, biztos hányás lesz belőle. Pedig az edzés arra van, hogy teszteljem ezeket, szokjam, de nem, ez most nem fog menni. Szőlőcukrot kutattam, de az most otthon maradt, így a csokimból haraptam még néhányat. A központot elérve rá kellett jönnöm, hogy azok a csapok bizony nem működnek, tehát a só marad az arcon, a vizes üveget pedig inkább kidobom, azt a néhány kilométert már kibírom víz nélkül. Nézegettem, számolgattam. Forduljak ott már le vagy menjek még egy kicsit tovább? Végül lefordultam és pontosan 21 km lett a vége. Utólag persze már bánom, hogy nem mentem tovább. Pont az lenne a lényeg, hogy a 21 km feletti távokat szokjam. Persze a semminél ez is több, pontosan 21 km-rel.
Azóta eltelt néhány nap és a motivációm már megint elveszett. Megint csak azt érzem, hogy én képtelen vagyok erre az egészre. Nem lett volna szabad még most maratont futnom. Elég lett volna jövőre. Mikor már jobb az állóképességem, több km van bennem, jobban kiismerem a szervezetemet. Lehet, tényleg nem szabad mindent így egyszerre. Mert ez kikészít. Mit csináljak? Mit ne? Fussak többet? Fussak többször? Már túl óvatos lettem? A test mikor lázad fel? Csak a kérdések és a kérdések.
Még 783,98 km van hátra!