Fedezd fel a környéket futás.

Az én egyetlen és csodálatos kistestvérem (13 éves, de magasabb nálam, valóban kicsi…) nálam töltött néhány napot, így az esti futások kimaradtak. Péntek reggel terveztem egyet, de letettem róla. Hétvégére igen hosszú terveim voltak, de azért lehet nem ártana előtte egy kis futkosás, meg egyébként is 1 héten csak 2 edzés? Szóval indulás, valamerre.

Gondoltam, milyen jó lenne kicsit futkosni Szentendre felé, legyen az bármerre is. Valahogy pontosan így, legyen az bármerre is… Mert még a kicsi fejemben mindig nem sikerült behatárolnom, hol lakom és ahhoz képest mi merre van. Elindultam hát az egyik irányba, teljesen jónak tűnt a terep, egy idő után még valami kis füves köröcske is volt egyik oldalt,gondoltam, nah majd visszafelé teszek rajta egy kört (nah persze…). Aztán jött valami hídféleség, vagy felüljáró vagy nevezzük bárminek. Ott kicsit gondolkodóba estem, merre, de mindegy, hát legyen erre. Ekkor gyanús volt, hogy én azért olyan messzire nem juthattam, ez még mindig a XIII. kerület, mondjuk, ahhoz, hogy Óbudára jussak először is át kellene térnem a budai oldalra…. ismerős utcanév, enyhén ismerős hely, és ekkor az egyik barátnőm által nagyon kedvelt “patakpart” jött velem szembe. Akkor teszek itt egy kis kört. A vádlim egyébként nagyon fájt, again. Elkapott egy kicsit a rettegés, hát mi lesz itt hétvégén, meg úgy egyébként is, pedig most néhány napig nem is futottam. Fáj, fáj, fáj, nem múlik, nem múlik. Nem sikerült ugyanazon az útvonalon visszatérnem, így a Forgách utcai metrómegállónál találtam magamat…. újabb gondolkodás, itt vajon merre, képes vagyok teljesen összezavarodni az irányokat illetően. Szinte már biztos voltam benne, hogy rossz helyen vagyok, de az Árpád híd igen hamar rám köszönt. Már csak egy leheletnyi bizonytalanság, merre. De végül hazajutottam. Kilométerben tényleg csak egy kis felkészítő jött össze, a tempó is csigaszintű volt. De mit bánom én, csak a lábam ne fájjon…

Még 707,28 km van hátra!