Az első  36,75 km története.

Már egy ideje lebontottam hétvégére nézve a terveket és erre a hétvégére 35 km volt az általam előírt táv. A múltkori 30 km-es futásom után volt bennem egy nagy adag félelem, fogalmam sem volt, mi lesz itt. Az előző napi vádlifájás sem segített ezen a félelmemen. Eljött a nagy zseléteszt ideje is. A legutóbb kipróbálásra kapott zseléből vettem, persze ezek kétszer annyiba kerülnek, mint a többi, de így utólag már mondhatom, hogy azt hiszem társra leltem bennük.

Ahogy közelítettem a sziget felé, jöttek a gondolatok: nekem ez nem fog menni, én ebbe bele fogok dögleni, már néhány napja fáj a jobb lábamnál a bokámnál lévő csont, szomjas is vagyok, szerintem egész nap alig ettem. Már megint ezt csinálom, még el sem kezdtem, de már hisztizek és nyarvogok. Olyan vagyok, mint egy hülye gyerek. Persze egy kicsit tényleg hülye, hát körözgetni a szigeten tényleg nem egy normális dolog, de gyerek, na az már nem vagyok. És ne is legyek, egy maraton nem gyerekeknek való.

A szigeten rengeteg ember, hát nem hiszem el, hogy ezeknek nincs jobb dolguk szombat este, de tényleg. Alapos bemelegítés, majd akkor már megvárom, míg kereken 7 óra lesz, ez a várakozás pont olyan volt, mint a versenyeken a visszaszámlálás. Nah akkor indulás. Persze jöttek az ólomnehéz lábak, meg az újratervezés, lehet már az első körben be kellene venni a zselét, hátha életet lehel belém, de akkor hogy lesz utána elosztva, egyébként meg én ezt tényleg nem bírom… Végül sikerült átlendülnöm az első kör holtpontján, 31 perces időt futottam, a további körökről nincs is pontos információm. És ahogy kezdtem a másodikat, kezdett kikapcsolni az agyam, elmúlt a vádlifájás, észrevétlenül futottam tovább. A fordító (pesti oldalról a budaira) előtt lévő kútnál megálltam ” nem hisztizel, megiszod, aztán 2 körön keresztül kussolsz” ilyen intelmeim voltak magamhoz az első zseléhasználatnál. Jöhet a harmadik kör és a felismerés, a 7 szigetkör igazából több, mint 35 km, az már 36,75 km. Nem baj, maradhat. Kicsit hosszúnak tűnt ez a menet, közben már jól beesteledett, a fordító előtt kaptam egy ivásszünetet is magamtól. És ahogy kezdtem a negyedik kört, nevettem, még egy félmaraton van hátra, igazából ebben nincsen semmi vicces. A futók száma drasztikusan lecsökkent, már alig lehetett 1-2 emberrel találkozni elvétve. Persze annál több, a futópályán sétáló csoporttal, legszívesebben fellökném őket, a futópályát nem hiába hívják futópályának. Egyébként ez a szakaszos felosztás bejött. Ha eddig elérek, akkor már csak ennyi van, és utána már csak ennyi, hogy megálljak inni. És egyelőre ez a megváltozott kezdési hely is jónak tűnik, ami most az első rész, az régen a második volt, a vége most az eleje, jót tesz agynak ez a kis zavar. Egyébként meg pisilnem is kellett már egy ideje, de gondoltam, kibírom, az izmaimnak nem fog jót tenni a guggolás. De ahogy megálltam a kútnál a következő zselézésre, éreztem, hogy nem hagyhatom ki a pisilés programot, de nem itt. “Megiszod és már csak 2 kört kell kibírnod, már csak kettőt”. Ami nem volt igaz, mert hármat, de tudtam jól, hogy az utolsó kört már bírni fogom, hiszen az már az utolsó. Ez az 5. és 6. kör lesz a kritikus, ha ezt megcsinálom jön a “The world is mine”. Megkezdtem az 5.-et, beiktattam a pisilést, jó döntés volt. Futás közben szinte végig a maraton járt a fejemben és a cél pillanatai. És jött a 6. kör is és ez már majdnem a vége, de tényleg.

Nemrég olvastam egy idézetet, mely szerint a maraton közben átélt fájdalmat elmesélni valakinek, aki nem fut olyan, mint egy vaknak mesélni a színekről. Nem állítom, hogy azóta boldogabb ember vagyok, mióta olvastam. Viszont a testem egyértelműen jelzett, hogy fáj. A talpam annyira égett, mint, aki forró betonon lépked, a kezeim szinte görcsben, a hátam letörni készül. Hát ez lenne a lényeg? Hogy ezekbe a fájdalmakba ne menjünk bele? A rosszullét szerencsére távol, azt hiszem, azt sokkal nehezebb kezelni, mint a testi fájdalmat. Hiszen itt nevén tudod nevezni, mit fáj. Vissza a pesti oldalra, innen még 1,5 km az “állatkert” és onnan még 1 km az én ivós kutam, ahol kapom az utolsó zselét. A végére hagytam a “durvát”. Az első kettő semleges ízű volt, kék színű, a végére tartogattam a pirosat, ami plusz koffeint is tartalmazott. Persze menet közben a fájdalmak hatására eszembe jutott, hogy befejezem 6 körrel, az is szép teljesítmény. De pont ez az egész lényege: a határok átlépése, hogy olyat  csinálunk, amit előtte még nem. Meg kell ismerni az ismeretlent. Így belevágtam az utolsó körbe, ugyan már kissé eltorzult arccal. Ki kell bírnom belesétálás nélkül. Ha megállnék sétálni, csak rosszabb lenne. Már minden pontot csak egyszer érintek, nincs  több kör, ez az utolsó. Pokolian fáj, de menni kell tovább. Az utolsó majdnem 1 km előtt bekapcsoltam a zenémet. Automatikusan elmosolyodtam, mint, aki nem futott előtte x km-t, mint, akinek nem fáj semmije. És sprintelni kezdtem, mosolyogva, könnyedén, eszméletlen gyorsan(szerintem), mint még soha. Mert ilyen a test, képes arra, amiről úgy gondolnánk, hogy nem. Azokon az utolsó métereken elmúlt minden fájdalom. Ott voltam, megcsináltam. A nyújtás helyett inkább az egyből hazasétálás mellett döntöttem, mivel rádöbbentem, hogy igazából baromira fúj a szél, én meg atlétában vagyok, jobb lesz bent a lakásban a nyújtás. Az a 1,5 km egy örökkévalóságnak tűnt. Annyira szenvedtem, annyira fájt minden, mint az egész futás alatt összesen nem. Csak fogtam a derekamat és apró kis lépésekben haladtam. Egy megváltásnak tűnt kinyitni az ajtót.

És ami az időt illeti: 6,06 az átlagkm.  Hogy bennem van-e a 4 órás maraton? Igen! De lehet még nem most. Lehet, még nem az első maratonon. Ha ilyen tempót futnék a versenyen, már azzal is boldog lennék. Tényleg. Őszintén. És sikerült. Mindenféle lélekhalál nélkül, belesétálás nélkül. Képes vagyok rá.

Még 670,53 km van hátra!

Ui: eddig mindig csak olvasgattam a belilult meg levált lábkörmökről, de lehet hamarosan én is elbúcsúzhatok egytől…