Közösségi Klau-kör futás.

És a felismerés, igazából mindenki ismeri a KK-t, ez egy bevett útvonal itt. No sebaj, majd, mikor az erdőben rohangálok újra, hogy azt sem tudom hol vagyok és merre…

Szóval hárman vágtunk neki az útnak. Én lazulós futásnak szántam ezt a túrát, de azért nem éreztem annak, magamtól biztosan lassabban futnék. Az első kb. 1,5-2 km-en még beszélgettünk, utána valahogy egységesen tudtunk a némaság mellett dönteni. Szinte végig ugyanarra tudtam gondolni: sült csirke, fejes salátával és ezt tömni magamba, szépen evőeszköz nélkül (azt hiszem, éhes lehettem). Ahogy befordultunk a Tündérhegyi útra, egy örökkévalóságnak tűnt, mire elértük a kilátót. Úgy éreztem, az emelkedős szakasznak soha nem lesz vége és eddig miért nem éreztem olyan rossznak, mint most? De végre elértük a kilátót. Persze, “végre”. Kínhalálnak éreztem a felfutást. Többször majdnem megálltam, alig kaptam levegőt, csak torzult az arcom, de megcsinálom. Akkor is megcsinálom. Ahogy leértünk, igazán sötét felhők gyűltek körénk és az utolsó kb. 200-300 méteren el is kezdett esni, vagy inkább csak éppen csöpögni. Nem ez volt a legkomfortosabb KK futásom, ez tény. De azért heti egy szintes futást tényleg be kell/kellene iktatni.

Jah és pontosan olyan lány voltam, akiket nem értek, sminkben futottam. Mivel munkából mentem a RUNtottába és nem vittem magammal sminklemosót…Smink+izzadság+arcra tapadt bogarak… Még 650,6 km van hátra!