Egy újabb holtpont.

Hogy mire vágytam az elmúlt napokban? Sok dologra, csak futásra nem. A hétvége után a hétfő még pihenő, de jött a kedd, most már futni kell. És a kell szón óriási hangsúly. Nem akarok, egyáltalán nem. Mivel mostanában nem igazán foglalkoztam az idővel, csak úgy elfutkároztam, ezért már nyomasztott az érzés, hogy most már kell végre egy normálisat futnom. A hangulatomon nem segített, hogy körülöttem az emberek mind fejlődnek. Akit még júliusban lehagytam a versenyen, az már 1:50-en belül futja a félmaratont. Pedig ő is januárban kezdett normálisan futni, ahogy én is. Persze ő biztos nem olyan óvatos, mint én és nem fél attól, hogy túledzi magát,  lesérül vagy az extra bokasüllyedés a túlzott terhelés hatására megbosszulja magát. Én meg itt elvagyok a 6 perces km-kel. Ennek az egésznek semmi értelme, abba kellene hagyni. De tényleg.

PB-t kell futnom. Ez menthet meg, semmi más. 10 km. Legyen egy PB 10 km. Ráhangolódásként elkocogtam a Margitszigetig, az kb, 1,5 km. A vádlim megint elkezdett fájni, úgy, ahogy időnként szokott. Ennek nagyon nem lesz jó vége…. PB? Nah persze, örülök ennek a 1,5 km-nek is. Ahogy beértem a szigetre még a bemelegítést is lenyújtottam, hátha segít. Úgy tűnt, segített. Éreztem, hogy végre egy normális tempót futok, 5:18 volt az 1. km. (kiderült, hogy a telefont, ha elfordítom, kiírja km-re lebontva az időket, így fél év után ezt sem árt tudni, köszönjük Klaudia) A fájdalommentesség 2 km-ig tartott, utána a vádlim jelezte, hogy mennyire nem akarja ezt az egészet. Annyira, de annyira fájt. Meg kellett állnom, nyújtani. Ahogy megálltam, akkor éreztem igazán, hogy mennyire is fáj, nyújtani sem tudtam egy ideig, szinte zsibbadt. Az izzadságcseppek hullottak a földre és vele együtt majdnem hullottak a könnycseppek is. Kész, vége, feladom, nincs maraton. Nem tudom megcsinálni. Van ilyen. Nem ebbe az utolsó nyári hónapba kell belehalni, az egész évbe kellett volna és nem csak úgy futkosni a nagyvilágba. Vége van. A zsibbadás kezdett eltűnni, én pedig természetesen folytattam tovább. Újra fájdalommentesen. Az utolsó km-en pedig rohantam, ahogy csak tudtam, így lett 4:55. Az 1. kör után megálltam prevenciós nyújtásra, hátha így kibírok még egy kört. És, ahogy az égre néztem, megértettem az egészet.

Én ezt soha nem fogom feladni. Ez éltet, ez hajt. Küzdök, elesek, felállok és időnként csodás naplementében vagy napfelkeltében van részem. Pillanatok. Pillanatok vannak és nem percek, másodpercek, napok vagy hetek. Csak pillanatok léteznek.

A következő kört már sokkal könnyebben kezdtem és az időeredményeim is ezt mutatják: 5:17, 5:12, 5:09, 5:04 és az utolsó 4:47. Az utolsó km-be tényleg próbáltam mindent beleadni, az utolsó 200 méteren egy pasi mellé értem, úgy tűnt egy időt megyünk, ez érezhetően zavarta és mindent megtett, nehogy lehagyjam. Csak sikerült, de utána szépen el is húzott mellettem. 5 km 25:38, lehet meglett volna a PB szigetkör, ami 26:12, de 5 km után megálltam, nem igazán érdekelt, majd levezető kocogás hazáig. Én ezt az 5 km-t sikerként könyvelem el. Mégsem vagyok reménytelen, igenis tudok jó időt futni (nekem az 5:20 alatti már nagyon jónak számít) és az a 4:47, képes vagyok rá, ha csak 1 km-ig, de képes vagyok rá. Ha akarok, akkor tudok. Akarnom kell.

Még 612,26 km van hátra.

Ui. lehet 1000 km után már tényleg cipőcsere kell? És azért fáj a vádlim? De akkor mi értelme baromi drága cipőt venni, ha kb fél évet lehet futni benne…..