Cipőbúcsúztató 27,5 km. Mert a fájdalom csak egy átmeneti érzés, egy fájdalom sem tart örökké, elmúlik.

Nagy tervem volt erre a hétvégére, a legnagyobb. Már hetekkel ezelőtt kitűztem célul, hogy 40 km-t fogok futni a nyár utolsó hétvégéjén. Úgy voltam vele, hogy van benne igazság, maratont a maratonon kell futni, de a közelébe érni szabad.

A szívem azonban közbeszólt. Nem olyan drámai a helyzet, mint egy hónappal ezelőtt, de már elalvás előtt érzem, megint. Ahogy szombaton is napközben. Igen, ez már tudom, minek a jele: vegyél vissza Klaudia. Nem hiányoznak a félelemmel teli, álmatlan éjszakák, ahogy egy Night run hangulatú verseny sem. Már pedig, ha az ember túledzi magát, azok az eredmények nem javulni fognak, hanem romlani. Átolvastam az edzéseimet, mikor kezdődött, akkor mennyit futottam stb. stb. Meghoztam a döntést: 5 kör lesz. Aztán, ahogy teltek az órák csak elkapott az érzés, de én úgy szeretnék többet futni, mint 5 kör…. Így konkrét terv nélkül indutam útnak.

Ahogy sétáltam a sziget felé már kevésbé kívántam az egészet. És szépen lassan úrrá lett rajtam egy kis félelem: a testem jelzett, nem akarja, pihennie kell, ezért még nagy árat kell fizetnem. Nem most futás közben, hanem majd utána. Az első kör a szokásos döcögős hangulatban telt, hozzászoktató, bemelegítő. Megálltam inni. Ekkor megint majdnem sírva fakadtam. Ez a nyár utolsó hétvégéje, mindenki valahol, valamerre, én meg itt körözgetek a szigeten. Nekem is jól szét kellene csapni magamat, ahogy tettem ezt minden évben. Hiányzik, hiányzik minden, a közösség, a mókás éjjelek.  Aztán a második körben pedig…. megint azt éreztem, mintha a szívem köré levegő szorult volna. Nem a mellkasomba, hanem oda, a szív köré és szúrt. A kezdettől fogva jelen lévő enyhe pánikhelyzet csak fokozódott. Pedig ez az, amit nem szabad csinálni. Ez fogja megmérgezni a futást. Most még vannak körülöttem emberek, ha bármi baj van, még rám találnak, de 2-3 körrel később már nem így lesz….Próbáltam kizárni mindent és csak a zenére figyelni. Minden kútnál megálltam inni, így a távfelosztós kúttól kútig futást alkalmaztam. A megállás és ivás segített, a szúrás elmúlt, egy ideig…Aztán kezdődött. De eljött az első zselé ideje. Meg kell tanulnom futás közben elfogyasztani, meg is fogom tanulni, de nem most. És láss csodát, a zselé helyretett. Egyszerűen megállíthatatlannak éreztem magamat, gondolkodtam rajta, hogy igazából lassabban kellene futni, de nem tudtam. Persze, mint utólag kiderült, 6 perc feletti kilométerek voltak ezek, csak én éreztem legalább 1 perccel gyorsabbnak….. A 15. km után mentem 6 perc alá, hiába éreztem én végig szupergyorsnak magamat… 2 óra 6 perces félmaratont mentem, csak én éreztem 10 perccel gyorsabbnak magamat…. A negyedik körnél már éreztem a fáradtság jeleit, de már csak 2. Szúrt bal oldalt valami, ez már a szív alatt. Sétálni kellene. De nem, nincs séta. A fájdalom átmeneti. Nem tart örökké. Egy fájdalom sem tart örökké. Átmeneti. Elmúlik. És persze egy idő után el is múlt. Már csak 2 kör. Nem futhatok ennél többet, a testem már jelzett…. Majd szeptemberben futok még egy hosszabbat, addig meg ki kell pihennie a szervezetemnek magát.

Az utolsó kör előtt még egy zselé. Szoknom kell. Jól is indítottam az utolsó kört. Rám talált az érzés, igazából kezdek olyanná válni, akikre mindig csodálkozva néztem: ha kell, korán kelnek, ha kell, későn fekszenek, ha kell, lemondanak valamiről, egy csomó mindenről. Mert van valami, ami miatt mindent megtesznek. (ha erre a szellemiségre pl. a nyelvtanulásban is képes lennék…). Az utolsó ivás: “nah gyerünk kislány”. Az utolsó km-t próbáltam sprintelősre venni, 5:13-at ért a gyorsaságom, azért jobbra számítottam.  26 km, 5:55 átlag. És a végén egy kis hazakocogó 1,5 km. És a büszkeség, megcsináltam, nem adtam fel.

250 km-t akartam futni augusztusban, nem jött össze, 237,5 km lett belőle (persze, hát hogyne gondoltam volna rá, hogy vasárnap még futok 13 km-t…. de nem fogok). Az eddigi legtöbb. Kezdődik a pihenés és a feltöltődés. 2 hét múlva Wizz Air félmaraton. Még 567,24 km van hátra.

És a videóm…