Árpád-kilátó, Apáthy-szikla, sötétben az erdőben. Vissza az életbe.

Nem akartam elindulni, óh jaj, mennyire nem. Feküdni akarok a takaró alatt és olvasni. Futni? Ugyan dehogy! De legbelül tudtam, talán az új útvonal és a közösség segíteni fog rajtam.

 Megjegyezték, hogy új a cipőm és már rég jártam erre. Lépcsővel indítani, emelkedővel folytatni. Majd egy kis erdős rész. Írták, hogy fejlámpa használata erősen ajánlott. Nekem nincs és egyelőre még teljesen abszurd is, hogy legyen (övtáska-szindróma). Így próbáltam követni az előttem és utánam lévő fényeket. Sötétben az erdőben. Nagyon tetszik. Egy rohadt hosszúnak tűnő emelkedő következett. Próbáltam máshova helyezni a súlypontot, ha egyszer megállok, nem tudok futni tovább. Nem álltam meg. Büszke vagyok. Árpád-kilátó. Lefelé a kavicsos terepen. Apáthy-szikla. Micsoda helyeket rejt a II. kerület. És még mennyi mindent rejthet. Milyen jó lenne megismerni ezeket az útvonalakat. Mögöttem próbáltak világítani nekem, de az árnyékomtól nemigen láttam a terepet. Egyszer csak megláttam, mi vár rám, lefelé a sötétségbe. Laci inkább megfogta a kezemet és úgy próbáltunk haladni. A mezőny elején voltunk, de az első 2 ember már eltávolodott. Mi pedig hangosan felnevettünk, na jó, most merre,  jobbra vagy balra. Jött hátulról a segítség, így nem tévedtünk el. Egyszer megbotlottam, majdnem elestem (így verseny előtt remek jó lett volna), de már jött is a segítség, hogy ne történjen meg. Hátulról meg jött a biztatás: vigyázz az új cipődre. A végére persze kaptunk még lépcsőket.

Szuper jó volt. A terep azért mégis teljesen más, mint az aszfalt. A sötétség, a közösség. A vádlim azért megérezte ezt a futást, de azt hiszem, nem bánja, legalábbis remélem. Feltöltődtem, kizökkentem. Én tényleg örülök, hogy rátaláltam erre a kis futócsapatra. Még 541, 12 km van hátra.