Klaudia vagyok és félek.

In medias res: gyakorlatilag kb. 3 km-t vagyok képes lefutni és utána nyújtanom kell, mert a vádlim úgy fáj. Pedig olyan jól tudnám én ezt csinálni… 5:10-es ezrek, képes vagyok ilyen tempót futni több km-en keresztül is úgy, hogy még annyira nem halok meg. Nem azt jelenti, hogy 21 km-en is tudnám ezt tartani, de nem is ez a tervem. Tudom, hogy minden fejben dől el, de, ha a test nem akarja, akkor jelez. Közben meghoztam a döntést is, a régi cipőben állok rajthoz vasárnap. Most már gyanús ez az új cipő…

Szóval igazából félek. Bár emlékszem, a Vivicitta és a Night Run hete is ennyire fájt és aggódtam. Aztán a versenyen nem jött elő a fájdalom. Most is ebben bízom. Bízom a testemben. Nem fog cserben hagyni. Mert tudom, ha odateszem magam, akkor ebből valami nagyon jó is lehet. Persze ott van sajnos az egyéb fizikai állapotom is, ami veszélyeztetheti ezt az egészet. Több ember is mondta nekem, hogy reméli, ha valami baj lesz, képes leszek kiállni és képes leszek meghozni a jó döntést.

Szóval Klaudia vagyok és félek. Nincs konkrét időtervem, csak egy tól-ig. Nem lesznek iramfutók. Nem viszek órát, nem nézek időt. Érzésre fogok futni. Oda akarom tenni magamat és megnézni, hogy állok, hol tartok jelenleg, mire vagyok képes. Júliusban voltam utoljára versenyen és az sem BSI volt. Már várom, hogy ott legyek a tömegben a rajtnál.

Még 515,82 km van hátra!