“Ha tudod, hogy mit érsz, menj és küzdj meg azért, ami jár” Egy igazi Personal Best története.
Voltak elképzelések a fejemben, de ettől függetlenül nem tudtam, mi is fog történni a versenyen. A régebbi 1:50 alatti ábrándképemet már rég elengedtem. 1:55 alatti félmaraton és, ha minden jól megy 1:52-53 körül ott lehetek. De nem tudtam biztosra remélni.
A szénhidráttöltést komolyan vettem, talán túl komolyan is. A már mondhatni megszokott tészta helyett pizzát sütöttem. Ha vasárnap van verseny, szerdán futom az utolsót. Most szombaton is elmentem egy kb, 1, 5 km-re, hiszen már 2 hete nem volt az a cipő a lábamon. Változtattam több mindenben. Szombat este meg még körmöt lakkoztam színben harmonizálva, hogy jól mutasson majd a kezemben az érem. A fontos dolgok ugye…
Rengetegszer felébredtem éjszaka és azt álmodtam, hogy otthon hagytam a rajtszámomat meg a srácét, akiét felvettem. Míg aludtam, kaptam még egy lelkesítő üzenetet, így a Hard Work videóval indult a reggelem. Enyhe hányinger, nagy nehezen tömtem magamba a joghurtot a zabpehellyel, a banánnak csak a fele csúszott le, a Sport csoki is nagy nehezen. Remek lesz. Ahogy álltam a fürdőszobában, már fájt a lábam. Remek lesz. Futottam a busz után kb. 2 métert, a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Remek lesz. Találkoztam a többiekkel és vártam az ismerősömet, hogy odaadjam a rajtcsomagját. Ő tudta az én számomat, én az övét nem. Remek lesz. Mindjárt fél 9, most már csak le kellene adni a cuccot. Bent óriási sor a ruhatárnál, hát nem tudom, hogy érek oda a rajtig. Szól egy hang, a nőknek nem ide kell állni. Kint tényleg sikerült gyorsan lerendezni. A mosdóknál is óriási sor. Egy pisilés miatt nem késhetem le a rajtot. Szuper kis bokrot találtam, 10 perc a rajtig. Sikerült beállnom a 3-as zóna elejére. Volt bennem izgatottság, de teljes mértékben jól eső izgalom, utolsó igazítások, bemelegítésre már megint nem szántam túl sok időt, zene a fülben, kéz a levegőben, taps. A második blokkban sikerült elrajtolnom, ahogy hallottam később, utána már tömeg volt, én még ebből pont kimaradtam.
Készültem egy zselével, hogy lássam, hogyan hat verseny közben. A melltartómba tettem, ha már sok hely van ott, kihasználom, hát kb. 1,5 km-ig maradt ott, utána kicsúszott, így átkerült a kezembe. Nem volt tömeg, teljesen jól lehetett haladni. Áldottam az eszemet, hogy atlétát húztam meg rövidnadrágot, sokan már az Andrássy úton vetkőzni kezdtek. A lábam… Aggódtam érte ugye és nem ok nélkül. Éreztem, fájt. Pont az a szint, ami át tud fordulni a nagyon fáj kategóriába. De bíztam benne. Kellett kb. 5 km, amíg hozzászokott a versenyhez, utána már nem éreztem. Tudatosan nem mértem és néztem közben időt, fogalmam sem volt, mit futhatok. Éreztem, hogy tudnék gyorsabban is, de úgy voltam vele, nem, még nem szabad, várjuk ki a végét, az elején inkább óvatosabban. Közben Laci megelőzött, egy idő után már nem is láttam. Nem hagytam, hogy ez rossz érzést keltsen bennem, tudtam, hogy később rajtolt, most mégis előttem van, de nem baj, neki ez most lehet, jobban megy. Minden frissítőnél ittam egy kis vizet, az olvasott összenyomom a poharat technikával. Mivel már a rajtnál éhes voltam, így egy banánt is bekaptam. De úgy látszik, mégis sikeres volt a szénhidrátfeltöltésem, mert hiába éreztem éhséget az elején, nem rontott a teljesítményemen. Jött a 10. km. Elő a zselét. Nem baj, hogy nem gyakoroltam be a futás közbeni fogyasztást, hát ment ez magától. Utána már ott is volt a frissítőpont és a víz.
Ez itt már a fele. Gyerünk. Nem volt túl sok szurkoló, de mikor voltak, az nagyon jó érzés volt, ők szerintem nem is tudják. Az a néhány kisebb vagy nagyobb hídfutásom nagy segítség volt most, ismertem a rakpartot és a hidakat. Bárhova néztem, futók. És itt vagyok én is és futok. Nem tudom, milyen idővel, a zöld lufis 2 órás iramfutókat szerencsére nem láttam. És ez az egész versenyhangulat olyan leírhatatlan, az egyik legjobb dolog, ami egy emberrel történhet. A 12. km körül éreztem azt, megérkeztem ebbe a versenybe. Fogytak a km-ek. A Margit híd utáni részen beértem Lacit és meg is előztem. Felcsendült a zene. Megállíthatatlannak éreztem magam, egyszerűen légiesen könnyűnek. A 16. km után “na jól van kislány, innen már csak egy szigetkör, amit meg tudsz futni gyorsan is”. Most már lehet gyorsulni, most már lehet minden. A frissítőknél még mindig ittam néhány korty vizet és bevizeztem az arcomat. Közeledett a rettegett Nyugati felüljáró. Én nem féltem, de sok helyen olvastam, hogy a 18. km-nél az nem egy kellemes élmény. A várfutások, a Normafa futások nem eredmény nélkül történtek. Nem ült ki szenvedés az arcomra. Innen már bele lehet halni a versenybe, lehet még gyorsulni. És jött az az utolsó km. Már itt vagyunk? Ilyen gyorsan? Éreztem, hogy fáradok és éhes vagyok, de nem lehetek rosszul. Ez már az utolsó km, ebbe már bele lehet és bele is kell halni. Itt már lehet fújtatni és szájon át lélegezni, itt már lehet mindent. Befutottunk a célegyenesbe, megszólalt a Beautiful things, még nagyobb öröm, de nem élvezhettem sokáig, kiszedtem a fülhallgatót, hogy átérezzem a befutó hangulatot. Rohanni kezdtem. Kéz a levegőben, a bruttó időt látva óriási mosoly, amit azóta sem tudok letörölni az arcomról.

Hát így kell befutni

Meg örülni

És kitartani a pózt
1:55 a bruttó idő, 4 perc körül rajtolhattam. Úristen, mekkorát futottam. Persze ahogy próbáltam fejben számolgatni, kicsit reménykedtem, hogy a végén 1:50-51 közti idő lesz, de igazából annyira nem lényeges. Ha ott leszek fejben és a testem is készen áll 1:52-53 körüli időt futhatok, ezt mondogattam. És mi lett a vége? 1:51:13. Ritkán vagyok elégedett, de most igen. Sikerült odatennem magamat!!! 2600 női indulóból a 349. hely az enyém, a kategóriámban pedig a 63. Ahogy nézegettem az eredménylistában az időket, a körülöttem lévő emberek mind percekkel jobb időt futottak 10 km-en és 14,5 km-en. Én utána hoztam fel magamat, az utolsó 5-6 km-en. Hát így kell ezt csinálni! Persze, adódik a kérdés, ha kevesebb ideig vagyok óvatos, akkor mi lett volna. De mindegy. Ennek most így is nagyon örülni kell.
Persze utólag mindig megszépülnek az emlékek, de most tényleg nem emlékszem semmilyen rossz érzésre. Végig jól voltam, jól tartalékoltam, sikerült hajrázni és sikerült több, mint 7 percet javítani az április időmön. Elégedett vagyok magammal. És továbbra is bejön az óra nélküli futás. Persze most örülnék, ha tudnám a pontos időeredményeimet km-re lebontva, de lehet, jobb ez így. A lényeg, hogy a tempó tényleg bennem van. /Viszont ettől a cipőtől tényleg búcsúznom kell végleg. /
Még 494,82 km van hátra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: