Itt az este, szombat este, futni mentem. A maraton előtti utolsó hosszú.
6 szigetkör +oda-vissza, 35 km, ez volt a célkitűzésem szombat estére. Szépen megvettem a zseléket meg azt a folyékony cseresznye ízű valamit, kipróbálom, hátha…Indulás előtt próbáltam felhörpinteni, de leginkább csak próbáltam. Persze kezdődött az egyezkedés saját magammal, inkább vasárnap korán reggel, olyan jó itthon, nem akarok én ám elindulni… De persze megtettem. A lábfájdalom szűnni nem akaró jelenség, nem gond, biztos kell neki az az 5-6 bemelegítő km. Így megkezdtem a körözgetős ámokfutásomat a Margitszigeten szombat este. Még viszonylag sokan voltunk. Az eleje meglepően jól ment, végül is jó itt, jó futni is, a maratonon futni meg még jobb lesz. Hát erről szól ez az egész. Hogy, ha úgy van, akkor szombat este indul útnak az ember, körözgetni a “nagyvilágban”. Kezdtem éhezni, meg szomjazni, a 2. kör végén jöhetett az első zselé. És, ahogy kezdődött a 3. kör úgy éreztem, mintha már órák óta itt lennék. Sötét is van, emberek se nagyon vannak, én meg körözgetek itt, mint valami szellem. Egy fikarcnyi jó érzés sem társult hozzám.
Inni is megálltam a kutaknál, szomjas is voltam, untam is az egészet. Kezdtem szövögetni a fondorlatos terveimet. Hova tovább? Víz csak itt van, de, hogy még néhány kört itt lefussak, az egy kész öngyilkosság. Ki kell futnom innen. De a zseléhez víz kell. Mivel éhes vagyok, zselé kell, ahhoz meg víz. Az Atlétikai Centrumnál lévő kútból nagyon inni sem lehet, az nem lesz jó hozzá. Megkezdtem a negyedik körömet is, majd az állatkert előtt lévő kútnál evés-ivás, prevenciós pisilés a kietlen sötétségben, hátra arc és vissza a Margit hídhoz. Ahogy kiértem a szigetről, fellélegeztem, kiszabadultam. Megkezdtem a rakparti mókát a Lánchídig. Időnként a lábam meg-megroggyant, a térdem fájt, szerintem enyhén sántítva futhattam bele a szombat éjszakába. De a hajnalig tartó mulatság helyett leginkább csak azt vártam, mikor érek haza. Át a Lánchídon és tovább a parton. A Margit hidat elhagyva megálltam bekapcsolni a zenémet. Legalább 7,5 km-re volt szükségem, hogy meglegyen a 30 km. Döcögtem tovább. Persze átsuhant a kis fejemben, hogy otthon bedobom az utolsó gélt, vagy egy gofrit vagy bármi mást, iszom és akkor is lefutok még 5 km-t, hogy “össszefussam” a tervezett 35-öt. Aztán az is suhant mellette, hogy este 11-kor ezen a környéken szaladgálni lehet, nem a legokosabb ötlet, még a végén nem érek oda a versenyre.
Fáj a maraton, azt mondják. Igen, lehet fájni fog. 30 km is fájt, szinte végig. Persze, lehet tényleg nem a legjobb ez a cipő, van ilyen, hogy nem passzol össze a cipő meg az ember, de már ez marad és ez lesz a maratoni társ. Ez volt az utolsó hosszú, a következő már csak ott lesz. Egy 36,75, egy 31 és két 30 km. Ezek voltak a felkészülés leghosszabb távjai. Elég lesz? Elégnek kell lennie, akkor is, ha nem. Már nincs sok hátra, csak előre.
448,16 km!