Itt van az ősz, itt van újra. Esténként már érezni az illatát és a “lágy” szellőt.

Még pólóban, de már éppen csak pólós az idő futás közben, a hosszú nadrág azonban még várat magára (szerencsére). Irány a kis partom felé, el a Margit hídig, onnan a Nyugati és a Vácin úton hazáig. Hogy mi fáj és mi nem, igazából már lényegtelen.

Persze csak a verseny jár a fejemben közben. Meg egy kérdés: akkor honnan rajtoljak? Álljak be az iramfutókhoz? Az a bűvös 4 óra. Milyen jó is lenne. De meddig menne az a tempó? És, ha a végén megbosszulja magát? Szerintem 30-ig jó lennék, de maga a maraton is onnan kezdődik. Viszont, ha nem állok be hozzájuk, akkor valószínűleg azzal vállalom, hogy 4 órán túl érek be. Mert lassabban fogok kezdeni, 6 percesekkel. Ezt óra nélkül is meg tudom mondani. Lehet, hogy beállok hozzájuk, aztán lemaradok. De attól még ott van a gyorsabb kezdés, meg akkor lelkileg is fel kell dolgozni, hogy lemaradtam, nem megy. Ezekkel a gondolatokkal futottam. És már majdnem a ház előtt éreztem azt, hogy most kezdődne az igazi futás, átkapcsolt az agyam, könnyű lettem és súlytalan. Tudnék eszméletlen sprintet futni, vagy akár még x km-t. De nem, ma nem. Ma csak ennyit.

Még lesz rá 438,98 km!