A tegnapi futásnak egyetlen jó pillanata volt, de az legalább nagyon jó: mikor vége lett.
A fájdalom nem szűnik, áttelepedett a jobb lábamra, most ott pusztít, vagy inkább ott is. Olyan merev az izomzatom, hogy az az érzésem, egyszer letörik a lábam. Nem eltörik, hanem szépen egyetlen mozdulattal letörik térd alatt.
Futás bent a szigeten, majd a budai oldalon, rakpart, Lánchíd és haza. Nem esett jól egyetlen pillanat sem. Testileg és lelkileg sem. Egy-egy piros lámpa után gyötrelmes volt az elindulás. Elképzelhetetlen, hogy jövő héten le fogok futni 42 km-t. Volt olyan, mikor közel éreztem magamhoz, jártam már a távhoz is közel, de most egyszerűen lehetetlennek tűnik. Ilyen lábakkal…. Nem tudom már mit csináljak, nem tudom már, mivel kenjem. Így vánszorogtam 11,8 km-t 6 perc feletti átlaggal.
Még 393,26 km van hátra.