Nyilván az lenne a legokosabb döntés, ha nem állnék rajthoz.
De nyilván képtelen vagyok rá, hogy megtegyem.
Majdnem 1 hétig hanyagoltam a futást. Izomlazító, jegelés. Gondolkoztam, hogy kicsit sportolok mást, mert az sem jó, ha egyáltalán semmit nem csinál az ember, de inkább nem kockáztattam. Mivel már a sarkam is fájt, ahogy léptem, ezért komolyan vettem ezt az egész helyzetet. Nem az utolsó 1,5 hét fogja eldönteni a versenyt. Szombaton még egy kis lazulásra és alkoholra is igent mondtam, kikapcsolni és elfelejteni. A fájdalom hol jobb volt, hol kevésbé, a futás pedig már hiányzott. Magamra öltöttem az átvett maratonos pólómat és indultam. Csak szépen, óvatosan és röviden. Mivel az útvonal kétszer is érinti a Margitszigetet, ezért arra vettem az irányt és a verseny előtt még egyszer meg akartam futni a felüljárót. Jah és még egy nagyon fontos dolgot kellett megtennem: kipróbálni az övtáskát. Az övtáska-undorom már már legendás, de mivel szépen, gondosan felépítettem és kikísérleteztem a frissítési taktikámat, ezért kénytelen vagyok/leszek vinni magammal valamit a zseléknek. Muszáj legyőznöm az undoromat és minden rossz érzést. Ha kell, akkor kell.
Ahogy elindultam, meg is álltam, mert eszméletlenül és zavaróan mozgott az a táska. Csípőről fel derékra, pánt kisebbre. Mozgott, de már kevésbé és alig lógott ki a póló alól. A sziget fele lezárva. Kint kezdtem a futópályán. Élveztem, szerettem és a fájdalom is szinte teljesen elkerült. Maratonos pólóban, maratoni gondolatokkal, maratoni hangulatban. Bent folytattam. Nem az a fontos, mennyi idő alatt lesz meg a verseny, nem felejthetem el a legfontosabbat: élvezni a futást. Úgy, mint most. Ugyan, akkor nem tudtam, amit most tudok, hogy 6:39-es tempóban döcögtem és persze ez nem 42 km volt, hanem 8, de akkor is.
Érdekes vagy sem, de még mindig nincsen parahangulatom. Egyszerűen biztos vagyok magamban. Abban, hogy sikerülni fog és abban, hogy mindenféle rossz érzés nélkül fog sikerülni. Mikor a láb már nem bírja, akkor kell szívből futni. Anatómiailag kicsi szívem van, de mégis elfér benne rengeteg érzés a versennyel kapcsolatban. Menni fog. Még akkor is,
ha, ami futás után következett az borzalmas volt. Lehet, közben nem éreztem, de utána igen. Jobb láb. Már nem belül fáj, hanem hátul. És fáj még mindig, ma is, minden egyes lépés. Persze van még 4 nap, még addig újra pihenhet a láb. Pénteken akartam még egy ráhangoló hiperkocogós néhány km-t, de talán okosabb lenne, ha azt is kihagynám. Mert nagyon esélyes, hogy másnap ugyanazt érezném, mint most. És így rajthoz állni… Nekem pedig rajthoz kell állnom. A 4 órás maratont azt hiszem, elfelejthetem, de magát a maratont nem szabad elfelejtenem. Én még mindig bízok és hiszek, tudom, hogy a lábam nem fog cserbenhagyni még akkor is, ha most nagyon úgy tűnik.
384,98 km van még hátra, ebből 42 km szombaton lesz esedékes.