Élet a maraton után

Ugyan sokkal kevesebb érzékenységgel sikerült megélnem a maratoni és a maratonista vagyok érzést, de azért még napokig a hatása alatt voltam. A járás és én 5 napig éltünk a paródia szintjén, a jobb lábamra nem tudtam ráállni, volt, mikor a korlátba kapaszkodva próbáltam lejutni egy-egy lépcsőn, odajöttek megkérdezni: rosszul vagy? És én erre az egészre pedig “hősi sérülésként” tudtam tekinteni. Kaptam ismeretlenektől levelet, volt, aki azt mondta, példakép is lehetnék és rengeteg gratuláció. Azt hiszem, maratonistának lenni már jelent valamit, már egy külön csoport. Persze lehet, nagyképűen hangzik, meg az igazsághoz hozzátartozik, hogy, ha így is van, akkor sem érzem. Megcsináltam, örülök neki, de az a büszkeség érzés csak néhány óráig volt jelen… Pedig sok munkám és még annál is több érzelmem van benne. Örültem egy-egy részeredménynek, kiborultam, mikor nem ment, elérzékenyültem, ahogy beszéltem róla és elérzékenyültem, ha megláttam bármit, ami ezzel kapcsolatos. Az a rohadt szentimentalizmus…. és Az a rohadt maximalizmus…A “Soha többet” érzés elmúlt, úgy, ahogy azt megjósolták. A versenyen töltött majdnem 5 órára azonban szinte nem is emlékszem. Nem emlékszem történésekre, sem érzésekre. Sem arra, ahogy többször majdnem sírva fakadtam, sem a rosszullétekre, sem az elején lévő nem bírom érzésre, sem a célegyenesre, semmire. Csak azt tudom, hogy ott állok a rajtnál, majd a végén ott fekszem a fűben. Ennyire és semmi másra. Ezerszer és legalább még egyszer megbeszéltem magammal: lehet nem kellett volna hagyni, hogy annyit sétáljak? Hát nem erről szól az egész, hogy felülemelkedünk ezeken? Mivel nem emlékszem semmire, választ sem tudok rá adni. De azt akarom hinni, hogy a lehetőségekhez képest mindent megtettem. Ahogy a felkészülésnél is, valószínűleg ezért nem is a lábammal volt gond… Nah mindegy. Ez már  a múlt.

Szóval nem akartam várni majdnem egy hetet, de kellett. Rakpartot, hidat, Margitszigetet nem kívántam, nagyon nem. Ha hétvége, akkor legyen kirándulós futás. Irány a Normafa és az erdő. Nem a Klau kör, hanem be az erdőbe, valamerre. Nagyon jó döntés volt.

Sem a táv, sem az idő nem igazán érdekelt. Fussak valamennyit valamennyi idő alatt. Érzésekre volt szükségem. Elindultam az egyik ösvényen, de hamar egy másikon találtam magam. Majd át a síneken a “másik oldalra” Avarszőnyeg, napfény, friss levegő. Csodálatos. Majd jobbra, tovább az ismeretlenbe. Aztán inkább visszafordultam, de legközelebb tovább kell menni. Aztán egy kicsit fel. És ott megálltam. Néztem le, nyújtottam, majd csak álltam és hangosan énekeltem. Legszívesebben ott maradtam volna örökre. Visszafelé azt hiszem nem egészen ugyanazon az úton sikerült mennem, a sínek után sem, így a kilátónál kötöttem ki. Egyáltalán nem terveztem kilátózni, de, ha már ott vagyok…. Akkor persze felfutottam.

Maga a futás inkább volt kocogás és volt benne séta is, gyengének érzem  magam és sajnos a jobb lábam még mindig fáj, sőt azóta meg mondhatni újra fáj… De az erdőben lenni nagyon nagyon jó volt. Nagy kár, hogy már egyre korábban kezd majd sötétedni és maximum hétvégén lehet futni ilyeneket. Aszfaltot továbbra sem kívánok…

334,26 km van még hátra.