Mikor már feladnád, jön valaki, aki visz magával.

Tényleg szükségem van erre? Mikor kell azt mondani, hogy feladom?

Döcögve közelítettem meg a Margitszigetet, sarok+vádli összefogva ellenem. A zöld maratonos pólóban, aki látott benne tegnap, biztos nem gondolná, hogy  én egyéniben teljesítettem a távot. “Ez a lány itt vánszorog.” Ahogy besántikáltam, nyújtani kezdtem, hátha az segít, annak segítenie kell(ene). Gondoltam rá, hogy lehet, inkább haza kellene sétálni, ha nem megy, akkor nem. Na jó, megpróbálom, maximum közben majd  elbújok valahol és sírva fakadok. És aztán… Egyszer csak valaki éppen mellém ért, az a srác, akivel néha futottam együtt, aki először mondta ki, hogy szerinte le tudnám futni a maratont. Mondtam, hogy sántikálós vagyok, mondta, nem gond, majd akkor lassan futunk. Nem volt más választásom, futottam vele.

És láss csodát…. persze fájt, de mégis tudtam haladni. Tartottam vele a tempót és közben beszélgettünk. Igaz azt mondta 5:40-es tempót megyünk, de nekem már ez is gyorsnak számít jelenleg. Nem fordultunk vissza a pálya felénél, így ki tudtam próbálni az új futópályát, két ember is elfér egymás mellett, majd, ahol már úgy tűnt, tényleg nem lehet haladni tovább, befutottunk. De nem az általam már ismert kivilágított részre középen, itt teljes sötétség volt. Megbeszéltük a maratont és az azon túli életet. Én 1 kör után kiszálltam, ő még futott tovább. És, ahogy elváltunk, valahogy újra sántikálósra váltott a mozgásom. De tényleg őszintén örülök a tegnapi találkozásnak. Ha vele vagyok, valamiért mindig jobban megy. Az, hogy este mennyire fájt és ma már megint csak szinte húzom az egyik lábamat magam után viszont inkább hagyjuk…

326,26 km-t kell(ene) még futnom idén.