Egy lányról, aki megpróbált futni.

Megint eltelt egy hét futás nélkül. Most már jónak kell lennie, gondolta a lány. Már nem is emlékezett, milyen hosszúnadrágban és pulóverben futni és milyen, ahogy a már hűvös levegő öleli körbe. A kezdeti nehéz lépések sem szegték kedvét, futni akart már végre. A kabátban vacogó emberek furcsán néztek rá, már el is felejtette, milyenek ezek a tekintetek, pedig még hideg sincsen. Már el is felejtette, hogy ő is olyanná vált, akiket régen nem értett. Érezte a fájdalmat, de a futni akarás erősebb volt. Próbálta felidézni a maratont, de még mindig nem emlékszik arra az egészre. Próbált emlékezni a szeptemberi boldogságos Wizz Air időre, próbált gondolni a jövő évi futó tervekre. Belül élt és nem kívül. Tudta, hogy ott a külvilág, de nem érezte. Úgy futott, mintha egyedül lenne azokon az utcákon. És próbált gyorsabb és gyorsabb lenni, de a lába nem engedte, a lába még mindig nem engedi a futást. 6 km-t 20-nak érezte, a 6:26 átlagot pedig legalább 5:40-nek. Ahogy megállt a ház előtt már megint telítődtek azok a könnycsatornák, a fájdalom szúrt és sugárzott. A könnyek és a düh is bent maradt, a fájdalom azonban már megint sántikálást hozott másnap reggelre.

A lány végre talált valamit, amiért képes volt odaadni mindenét. Talált valamit, amiért nem csak napokig vagy hetekig lelkesedett. Megértette, mit jelent valamit szívvel-lélekkel csinálni. És kívülről úgy tűnhet, milyen nagy szavakat használ, pedig még nem is tud erről az egészről semmit. De azt is megtanulta, hogy ne érdekelje a külvilág. 1 év alatt a 7 km-es távról felkészült a 42 km-re. Mindig mindenki azt mondta neki, hogy bolond, őrült, nem normális. Ez biztosan így is van, különben nem akart volna maratont futni, normális ember olyat nem csinál. És már nem is akar a futás szenvedélye nélkül élni. De a teste mégis mást üzen..