Az előző rész tartalmából.

Hol is kezdjem, mit is mondjak. A legutóbbi beszámolóm után sem adtam fel a futást. Volt még egy próbálkozásom, egy ködös szombaton. Nem kevesebbet akartam, mint felfutni a Hármashatár-hegyhez. Ha valamit csinálok, akkor már csináljam rendesen. Az Árpád hídon még tömegközlekedve haladtam, utána váltottam futásra. Fájt, igen, de alapvetően nem ezzel volt a baj. Valahogy lelkileg nem ment. Ahogy a Kolosy tértől meneteltem felfelé, éreztem, hogy én ezt valahogy nem bírom. Sétáltam, sőt még buszra is szálltam. Aztán a Fenyőgyöngyétől ismét futásra váltottam, egy ideig. Utána csak sétálni tudtam tovább. De felértem. És boldog voltam. Mindig oda vágytam fel, a toronyhoz. És most ott voltam a toronynál. Leültem a földre és csak néztem ki a fejemből. Eredetileg úgy terveztem, hogy majd leintek egy autót, hogy vigyen már le, mert futni már nem tudok, de aztán csak levánszorogtam. És mivel a buszra még várni kellett volna, így csak lefutottam. De a Kolosy tértől már busszal, gyalog, villamossal.

És azóta egy métert sem futottam.

Helyette járok CrossCore edzésre, ahányszor csak tudok. Hátha épül egy kis izomzat és hátha lesz egy kis karizom. És múlt héten egy lány megkérdezte tőlem, én mióta járok ide vagy sportolok-e mást, hogy én ilyen jól bírom. És örömmel és büszkén ejtettem ki a számon, hogy nemrég kezdtem én, de futottam maratont, onnan a kitartás. Mert az igazság az, hogy hiába gyenge mondjuk a karizmom vagy a hátizmom, azért 1-1 óra edzés közel sem adja azt az érzést, mint a futás, akár csak 5 km távon. De ma szintet lépek, és egymás után kettőt is lenyomok. És járok jógára, abból is a forró jógára. Hogy nyújtsam az izomzatot.

Hogy mikor fogok újra futni? Nem tudom. Egyszer már majdnem sikerült, egyszer már nagyon akartam, de ahogy közeledett az elindulás időpontja, úgy lett egyre nagyobb a félelem bennem: mi van, ha még mindig nem megy? Fogok még futni, tudom. De most testileg és lelkileg is fel kell töltődnöm, máshogy. Hiányzik. De még nem jött el az ideje. Még, és ezen az egyetlen szón van a hangsúly. Mi ketten, a futás és én már összetartozunk. Fogunk még versenyezni, tudom jól.

A 2014 km-ről már lemondtam és nincs bennem rossz érzés emiatt. Hiszen, ha a 2014 km nem is, de enyém egy maraton. Az a maraton, amit csak azok érhetnek el, akikben emberfeletti akarat és kitartás van. Lelkileg is kicsit rendeződtek bennem a dolgok, sikerült elbúcsúznom.

És itt vagyok Ti. Az olvasók. Ti, akik írtatok nekem. Akár gratulálni, akár érdeklődni. Ez is egy hatalmas adag motiváció, köszönöm Nektek. A blogolást sem hagyom abba a futásról. Amint visszatérek, az írások is visszatérnek. Nem csak futni szeretek, hanem beszélni is róla 🙂